Szereztünk kígyót. Mielőtt az állattartók megköveznek: eleve étkezési célra. Gyerekkoromban sok indiántörténetet olvastam, és mindig is szerettem volna kígyót enni, ennél jobban már csak a medvetalp foglalkoztat, úgy Old Shatterhand-módra. A medvetalp várhat, a kígyó azonban megvolt, gondoltam beszámolok róla.

Az előkészítést Dénes végezte, reá hárult a gerinc eltávolításának embert próbáló művelete. Ezek után felcsíkozta a húst, majd bepácolta. A pác halszósz, kókusztej, citrom keverékéből állt, amibe fehér bors, fokhagyma és kis furikake fűszerkeverék került. Amint ebből is látszik, elhatároztuk, hogy ha már kígyó, akkor a keleti konyha (leginkább thai) nyomán indulunk el ezen a gasztronómiai túrán. (A furikake – mondjuk – japán, és elméletileg a következők alkotják: szárított és őrölt hal, szezámmag, vörös shiso levél, nori alga, só, kukoricakeményítő, adalékok).

Másfél napi pácolás után lépett a projekt a második fokozatba. Szándékunkat egy üveg fehérbor felbontásával pecsételtük meg, Belépőnek Sauvignon Blanc került a poharakba, majd leszüreteltünk némi chilipaprikát a készletből (az első képen látszódik). Csak mérsékelten, intettem Dénest, mert szerettem volna érezni a hús ízét is. Mindezek után felpakoltuk az asztalra a vacsorához szükséges fűszereket és összetevőket. A második képből kilóg az extra szűz olivaolaj, ami annyira nem keleti, de a hal kisütéséhez azt választottuk. Kilóg még valami – véletlenül rákerült egy wasabis tubus – wasabi nem került a vacsoránkba.

A kígyó kikerült a pácból. Felhívták a figyelmünket rá, hogy alaposan süssük át, ha jót akarunk. Óvatosan bántunk vele. Formára halhoz hasonlított, színe kissé barnás. A harmadik képen látható mennyiség kétadagos vacsorához lett elég.

Előkészítettük a zöldségeket is, szép hosszúkás csíkokra vágva: bambusz, répa, zöld spárga, fokhagyma kis karikákra vágva. Ebbe a csoportba került a chilipaprika is, a negyedik képen a bal alsó sarokban látható három színben, három ízben. Akadt még valami, amiről fogalmunk sem volt, micsoda, de nagy bizodalmunk feküdt a kínai fűszerárusban. Kis bambuszlevélnek nézett ki, elég érdekes illata volt, nem annyira kesernyés, mint amennyire fanyar. Egy egész zacskónyi volt belőle, leszemezgettük a levélkéket, de csak a felét láttuk célszerűnek felhasználni. Mint ebből is látszik, alapvetően érzés után sütöttünk, főztünk.

Feltettük a lángra a wokot. Répával kezdtünk, pár perc után bambusz és spárga, majd kis idő múlva a maradék zöldség is rákerült. Ráöntöttük a maradék kókusztejet, lényegében a konzerv háromnegyedét, majd megbolondítottuk kis halszósszal (amitől a falnak szaladtam, amikor egy cseppnyit megkóstoltam belőle). Ki nem maradhatott a szójaszósz, abból is bőven locsoltunk, aztán forgattuk, pároltuk, forgattuk és megint pároltuk, ameddig jól esett. Rátolt Dénes kis furikakét – szerintem tetszett neki a neve, és egy kis zacskóból még valamit…

Időközben elfogyott az első palack fehérbor és megkóstoltuk Dénes egy új ösmerősének borát: Pinot blanc-ot, egy kisavasi pincéből. Keményebb volt, mint az előző üveg, nem olyan lágyan játékos, de kiderült hamar, hogy ez kemény vacsora lesz.

A jázminrizs is attól a fűszerestől származott, ahonnan a többi fűszer, nem magyar import (ha valaki visszanéz a második képre, ott megláthatja). Tökéletesen összeállt (ami nyilván borzolja annak az idegeit, aki a szétpergő szemű rizst szereti), de hát nem késsel-villával, hanem evőpálcikákkal terveztük a vacsorát, étkészlettel az élmény nem lett volna az igazi. Időközben a kígyó is tökéletesen átsült, kis lángon és alaposan, és Dénes tálalt, ablakból szedett friss bazsalikomlevelekkel díszítve az étket.

Tökéletesen harmonikus vacsora sikeredett. Az egymáshoz párolódott zöldségek puhák voltak és kellemesen fanyar ízvilágúak, a kókusz szinte nem is játszott. A chili a mennyiséghez képest megfelelő lett, mindketten szeretjük a csípőset, bár talán kicsit kevesebb is elég lett volna (mondom utólag).

A kígyó húsa kicsit a csuka állagához hasonlított, szálirányban könnyen bomlott, mint a halak, az íze viszont olyan volt, mint egy fejlövés, amit rizsfalatkákkal gyógyítottunk. Teljesen elfoglalta az ember nyelvét, minden ponton ott volt, plusz a szájpadláson, torokban… Csatát nyert, gyakori öblítéssel, új borral – egyszerűbb Olaszrizlinggel – és azt is szódavízzel finomítva.

Egészében véve érdekes élmény volt, egy másik elkészítési módon is szívesen kipróbálnám. Nyilván Afrikában vagy Dél-Amerikában is gyakorta esznek (vagy ettek) kígyót, elő lehetne varázsolni egy egyszerűbb receptet. A kínaiak állítólag leállították a kígyóexportjukat, de ha valaki hozzájut kígyóhoz és elkészíti valahogy-máshogy, dobhatna át ötleteket.

Naná, hogy két ugyanolyan nevű utca van Zágrábban (és ők maguk sem tudják, hogyan kell írni), és a GPS azt nem ismeri, ahova mi tartottunk, és naná, hogy a szálláskeresésében sikerült lekésnünk a megnyitót – de nem idegeskedtünk, hiszen előző este (szerdán) még úgy volt, hogy el sem indulunk az EuroConra. Különben is, Németh Attiláék kedd óta Zágrábban voltak, tehát volt magyar a megnyitón, csak nem éppen mi. Mire beköltöztünk az apartmanba, a hivatalos program egy órája elmúlt, és már csak a bulira értünk oda, egy hihetetlen nagy sörözőbe a Grada Vukovara és a Savska cesta sarkára. Egye fene, ezzel is meg tudtunk barátkozni.

Az EuroCon rendezvényein megjelenők csapata sok-sok állandó tagból áll. Nem csupán a szervezet elnöksége jelenik meg, de a tagországokból kiadók és olvasók egyaránt. Csütörtök este szinte hiánytalanul feltűnt mindenki a társaságból, ha nincs a nyakukban a belépőkártya, akkor is messziről lesírt volna, hogy science-fiction rajongók a kontinens távoli részéről. Elsöröztünk, vacsoráztunk, kaptunk egy kellemes ízelítőt a horvát konyhából… és így is tértünk vissza a szállásra. Itt persze nem volt vége az estének, de szerencsére a pénteki programok kezdése délután fél háromra volt kitűzve.

Pénteken hihetetlen kánikula köszöntött ránk, mi pedig gyalog indultunk neki a városnak. Kiderült, hogy kicsit távolabb van a rendezvényhelyszínként elsőként megjelölt International Hotel, mint az előző este a taxiból látszott: csaknem másfél órát gyalogoltunk, hogy aztán leüljünk kávézni a hotel mellett, mert elsőként érkeztünk, és EuroConos arcot csak egyet láttunk: Olegét. Fél háromkor aztán megélénkült az élet, elkezdődött a jelölő konferencia, és kitartott este hatig.

A rendezvény akkor aztán áttevődött mintegy 200 méterrel: a hétvégi programok már az egyetemi városrész épületeit kerítették hatalmukba, ide rakodtak ki a könyv-, játék- és bigyóárusok, a szokásos lovagi páncélokkal és színes forgataggal. Mangalányok tűntek fel és mangafiúk, jelmezesek és rajongók. A hétvége díszvendégei – Tim Powers, Charles Stross, Gluhovszkij, Darco Macan – közösen dedikáltak, majd író-olvasó találkozót tartottak, majd megint dedikáltak. A horvátok jó társaság voltak a két évvel ezelőtti cseh-lengyel EuroConon, és bebizonyosodott, hogy vendéglátóként is azok, bár a kelleténél kicsit komolyabban vették a programokat, tehát elfelejtettek péntekre közösségi eseményt szervezni, cserébe viszont csaknem éjfélig tartottak az előadások.

Find more photos like this on SFport.net

Szombaton az EuroConközönségének a szavazás volt az egyetlen programja. Gyorsan és profin lezajlott – az eseményről feltöltöttem a facebookra egy képet is. Úgy döntöttünk, hogy ezután megnézzük a várost is végre. Nem olyan nagy Zágráb, hogy gyorsan be ne jussunk a régi város központjába. Itt sétáltunk kicsit, megebédeltünk és aztán fagyiztunk is egyet. Mindezek után simán visszasétáltunk az EuroCon díjátadójára. Bár a jelöltjeink nem kaptak többséget, Márki Pisti barátomnak sikerült egy Encouragement-díjat elhoznunk, aminek nagyon örültem, hiszen Istvánnal a veszprémi Kvark SF Klubban sikerült megismerkednünk több mint két és fél évtizede… Itt az ideje, hogy regénye is megjelenjen…

Szombat este búcsúparti volt egy közeli, egyetemistáknak fenntartott szórakozóhelyen. A 2014-es EuroCon dublini szervezői (Írország nyerte el a szervezési jogot) és a jövő évre erősítő ukránok tartották fenn a hangulatot- azaz töltöttek, emitt whiskyből, amott vodkából és a kettő között sörből. Zenés-táncos este volt, ahol az SF összekötött, és megmutatkozott (miután a DJ a Flash Gordon zene végére ért) , hogy azért akik ide eljönnek, azok nem kockák.

A vasárnapi programok szintén délben kezdődtek – akkor viszont már úton voltunk hazafelé. Rövid, de velós találkozó volt, és egy mélymerítés a horvát SF-életből.

Péntek esti program volt a Lucullus Baráti Társaság (BT) zanzibári vacsorája. Az utóbbi vacsorákból sokat kihagytam, és blogolni sem mindent blogoltam ki, tehát most mindenképpen beneveztem az eseményre, és elhatároztam, hogy írni is fogok róla. Az új helyre költözött Savannah étterem adott otthont afrikai gasztrotúránk második fejezetének, bár az első tapasztalataiból merítve némi rettegéssel és várakozással néztük végig a menüsort.

Előétel: zanzibári csirkemájpástétom meleg papaja salsával. Pirítós és csirkemáj – ez a párosítás annyira nem meglepő, nem is volt az, egészen addig, míg a papaja salsát rá nem pakoltuk. Az apró kockákra vágott zöldségeket lime-mal bolondították meg, ettől kicsit fanyar és egzotikus ízt kapott, és erős is volt kegyetlenül. Egy kis adag is elég volt, hogy elnyomja a májkrémet, de önállóan is megállta a helyét, ezért aztán hat fős, mohó asztalunk azzal kezdte a vacsorát, hogy bekért még egy tállal az előételből.

Ezzel aztán elütöttük az időt a levesig, sőt, még a leves helyett is ezt ettük (néhányan). Nem volt ugyanis kitörő a fogadtatása a zöld főzőbanánnak. Először is, akár villával is meg lehetett volna enni, mint mazsolás-csomós krumplipüré, úgy nézett ki. Másodszor: ízre kásás-szárazkás volt, nehezen megfogható háttérvilággal (az erős papaja salsa miatt is nehéz volt azonosítani az ízét). A felét magam is ott hagytam, de addig is csak azért ettem meg, hogy esélyt adjak, hátha megszeretem. Nem sikerült. Kézbe kaptuk utána az eredeti főzőbanánt is, nagyobb, mint az étkezési és kicsit halszagú. Állítólag nyersen ehetetlen. Levesként se jobb. Fura.

A főételekhez először a saláták jöttek ki: zöldsaláta indiai-óceáni tenger gyümölcseivel és paradicsomsaláta szuahéli módra. Imádom a paradicsomot, de ebben semmi extra nem volt, talán egy kis rizst leszámítva. A tenger gyümölcseit viszont nem sikerült azonosítanom. Érkezett a főételek sora: kávémázas csirke, narancsos lime-os kacsa, zanzibári halkrokett (samaki wa kusonga) és currys padlizsán (mchuzi wabiringani). Itt meg kell jegyeznem, hogy sajnos a húsok kihűltek, már-már hidegek voltak. A currys padlizsán viszont forró. A kávémázas csirkemellre rátornyozva jó párosítás volt, hőfokra és ízre is (a kávé amúgy sem ütött át), mellé kókuszos rizs. A kacsához a salátákat választottam és köretként zanzibári burgonyalabdácskákat. a kacsán sem ütött át a lime, én ennek örültem, Kamper Gergő nem – vagy ötvenszer elmondta, hogy semmi különöset nem talál a húsokban.

A halkrokett két falat volt, mire rájöttem volna, mit eszem, már el is fogyott. Sajnos a forró spenótos, paradicsomos mogyoró szósz (makubi) már akkor jelent meg az asztalon, amikor végére értünk a főfogásnak: ez kicsit bosszantó volt. Tudom, hogy sokan vagyunk egy-egy Lucullusos vacsorán, de egy étteremben a tálalás sorrendje, gyorsasága van olyan fontos, mint az ételek íze. A tulaj azt ajánlotta, együk a kókuszos rizzsel, hát jobbnak láttam nem válaszolni. A szósz az egyik érdekes momentuma lett volna a vacsorának, ha jókor érkezik. Meglehetősen egyedi volt, jó lett volna kipróbálni a húsokkal, kiváltképpen, hogy forrón érkezett.

Zanzibári kesudiós sütemény, porcukorral meghintve és tejszínhabtornyokkal, ez volt a vacsora tökéletes lezárása. Nem vonzanak az édességek, de ez zseniális volt. Mondjuk, még egy falat nem ment volna le a torkomon, de egy plusz kesudiós süti lecsúszott volna. A vacsora mellé megkóstoltam a pálmabort (fogalmam sincs, hány fokos volt, nem láttam az üvegen feltüntetve), de aztán váltottam citromos Gösserre.

Összességében európaibb volt ez az afrikai merítés, mint a nigériai vacsora közel két éve. A pincérlány gyorsasága, amivel az italokat szervírozta, és a főételek hőfoka hagyott némi kívánnivalót maga után, de összességében pozitív az élmény. Nem különleges, nem kimagasló, de pozitív.

A jó idő ilyenkor mindig óriási szerencse és nem csak azért, mert a külső könyvárusoknak nem kell nejlonokkal vacakolniuk, hanem azért is, mert az egyszeri látogató, ha le tud ülni a fűre, kicsit napozhat, sörözhet, gyereket futtathat vagy fagyizhat, szívesebben nekiindul a könyvfesztiválnak is. Nagyjából-egészéből jó idő volt, váltakozva hideg-meleg, mégis, mintha idén kevesebb kiállítóra kevesebb ember jutott volna ezen a pár napon a Millenáris falaki között.

Szombati, vasárnapi élményeim vannak, amikor a többség kilátogatott. Most nem volt mit és nem volt hol dedikálnom, csak csámborogtam, kávéztam és beszélgettem régen látott és mindennapos ismerősökkel. Lógtam, könyveket nézegettem, beleolvastam. A Galaktika stand ugyanott fogadott, ahol évek óta, az volt az indulási és érkezési pont – ahogy néztem, nem csak nekem, rendre összefutottam SF-rendezvényekről (is) ismerős emberekkel.

Megnéztem a Könyvmolyképzőt, itt Böszörményi Gyula dedikálását, ez mindig fix program a könyvfesztiválokon, Gyuszi szorgos alkotó. Most elmesélte, hogy más irodalmi vizekre kirándul: a következő könyve egy 1910-es években játszódó krimi lesz, aminek írásakor, már a végén, egy kis fantasztikumot kívánt (hiába, no, a függőség az függőség). Az Ad Astra újonnan indult négy könyvével a Fogadóban, a gyerekkönyv-kiadók között kapott helyet – itt is elidőztünk egy keveset. Szép és súlyos könyvek lettek, a Marija Morevnának már neki is álltam… Sajnos lekéstük az Akadémiai könyvkiadó vasárnapi bemutatóját, Neil Gaiman legújabb életrajzi könyvéről, amit Douglas Adamsről írt, Ne ess pánikba címmel, ennek moderátora Kánai András volt, aki utána csupa jót mondott: a könyvet elolvassuk.

Nem találtam kint a Tuant és az Agavét – ez utóbbit csupán egy forgatható állvány képviselte a park területén. Ez azért is érdekes, mert az év kiadója versenyben a Kossuth és a Magvető mögött bronzérmesként ők futottak be. De azt látni kell, hogy a könyvnek ez az áprilisi ünnepe nem minden kiadónak kifizetődő, és a hely sem túl nagy. Kényelmesebb persze, mint a Könyvhét, de kisebb is. Program mindenesetre több van: a Millenáris termei szinte folyamatosan telve voltak könyvbemutatókkal, interjúzással, beszélgetésekkel.

Nem maradhatott ki a szombat esti borozás sem, de ez most kicsit fáradtságosra sikeredett… Azért elidőztünk egy keveset a Trombitásban, ahol már nem csak a könyv volt a téma…

Tíz éve február elején jelent meg az Átjáró első száma. Mély sóhajjal ültünk le hárman, szerkesztők (ha jól emlékszem) egy Király utcai kávéházba Németh Attilával, és Michaleczky Petivel, és vettük kézbe először a fekete-fehér SF-irodalmi magazint (alattunk a pincében Eszterházy Péter tartott író-olvasó találkozót). Meg is örökítettem a pillanatot (azért nem vagyok rajta a képen), hogy legyen mit megmutatni az utókornak – akkor persze még nem tudtuk, hogy “csak” két és fél évet fog megélni a lap. Lehetett volna ez fél év, de akár egy évtized is.

A magazin alapötlete 2001 szeptemberében fogant meg bennünk, amikor Pozsonyban jártunk a szomszédok nagy SF-találkozóján, az IstroConon. Egész kis csapat gyűlt össze (pár kép látható alant a vetítésben), és elhatároztuk, hogy körbenézünk arrafelé, mit lehet tudni az ottani rajongókról. Az egyik cseh sci-firől szóló előadáson aztán azt hallottuk, hogy az 1990-ben alapított Ikárie című teljesen színes SF-lap (azóta megszűnt és újjáéledt XB-1 néven) húszezer példányban jelenik meg – egy tízmilliós országban. Hazafelé felszívtuk magunkat, hogy nem igaz, hogy Magyarországon nincs egyetlen tudományos-fantasztikus magazin sem (a Galaktika 1996 óta nem létezett), nem igaz, hogy nem él meg, nem igaz, hogy nem tudunk neki olvasókat toborozni. Mire hazaértünk, megszületett bennünk a szándék, hogy megpróbáljuk.

Kis Átjáró-történet következik, visszatekintés a dolgos évekre

Find more photos like this on SFport.net

Én akkor a Kalandor kiadó művészeti vezetőjeként és írójaként tevékenykedtem, illetve pár hónapja Michaleczky Peti is a cégnél dolgozott, így adta magát a lehetőség, hogy a kiadó tulajdonosának, Király Gábornak adjuk elő ötletünket. Nagyon óvatos megállapodás született: Gábor állja a 64+4 oldalas fekete-fehér  magazin költségeit – úgymint jogdíjak, fordítás, előkészítés és nyomtatás -, mi viszont cserébe ingyen megszerkesztjük a lapot, és persze írjuk a sci-fis cikkeket a novellák közé. A projektbe bekerült Németh Attila is, így aztán hárman, mint szerkesztők, belevághattunk még 2001 őszén a magazinkészítésbe.

Elővettük a régi Galaktikákat, mert szerettük volna, ha ahhoz hasonlatos az újság kinézete (nem a nyugati magazinok A4-hez közelítő tűzött formátumához), úgy gondolván, hogy hazánkban a fantasztikumot olvasó régi generáció az antológiaformára vágyik leginkább. Kicsit, pár millimétert változtattunk a méreten, aztán kiválasztottuk a nyomdát, a nyomdában egy sárgás alapanyagú papírt, Nagy Laci, mint céges tördelő megalkotta a belívet, amit szándékaink szerint irodalmi magazinos-ra vettünk, kicsit konzervatív formátum, de fiatalos fejléc. A lap nevét egy őszi tábortűz mellett találtuk ki az Ábrahám Géza utcában, nem hárman, de legalább húszan ötletelve, ezer címet felvetve: volt ott Galaxis (hátha bevonhatók a régi Galaktikások), Multiverzum, Nova… és egyéb sci-fi irodalomból, filmből vett név. A végén arra jutottunk, legyen magyar neve egy magyar lapnak, és mivel nem csak SF-et, hanem a közeli tematikákat is szerettük volna beemelni (a minél szélesebb olvasóréteg miatt), ezért aztán a többértelmű Átjáró mellett döntöttünk. Én erről az átjárók ősére, az Óriások Körére asszociáltam, így került be a fejlécbe Stonehenge, legyen az mágikus szertartások színhelye vagy csillagvizsgáló…

Novellák, recenziók, kiadók bemutatása, reklámozása, filmes anyagok, interjúk, rövidhírek, ezekkel szerettük volna megtölteni a lapot. A novellák elé pár sort az íróról, hogy a hazai közönség meg is ismerje a szerzőket. Klasszikusok, mert kellenek húzónevek, és “friss” szerzők, akiket viszont illenék megismernie a kissé elhanyagolt hazai olvasótábornak. Saját grafikák, ne adj’ isten, grafikusok bemutatása. A magazin ebből a szempontból információs bázis is lett volna, amihez vissza lehet nyúlni. Reméltük, hogy a kiadókkal való együttműködés (a reklámokért nem kértünk pénzt tőlük, s bíztunk benne, hogy mind benne lesznek a lapban), az kicsit megdobja majd a halott SF-piacot. Akkortájt jó, ha évi öt sci-fi könyv megjelent magyarul, míg a fantasy kiadványok száma a százötvenet is elérte. Megnyertük Berke Szilárdot fantasy szerkesztőnek és Trethon Juditot olvasószerkesztőnek.

Az első számba Németh Attila fordított két novellát, és én is adtam egyet (ez a két tétel volt a költségvetésből a spórolás), de került bele még három magyar írás: Szabó Péter Tündértánca, Csigás Gábor-Juhász Viktor Hosszú még az idő írása, és Visnyei Józsi Szefantoron született, kissé hajtépős megvillanása A vitéz szkafanderszabó-legény, amibe én a kezdet kezdetén beleszerettem. Kamper Gergő fordította az egyik legjobb SF novellát, amit valaha olvastam, Michael Swanwick-től a Holtak-at, és Pálinkás Imre egy Cherryh-t és egy Charles de Lint-et. Szerettem volna ha nem csak angolszász és magyar van az első számban, hanem (legalább jelzésértékűként) más nemzet szerzője is, így került be Ovidiu Bufnilától egy aprócska ironikus szösszenet, Az elveszett Amerika. A szerkesztési ív a sci-fitől vitt a fantasy irányába, tehát a lap elején a tudományos-fantasztikus írások kaptak helyet, a vége felé pedig a fantasy novellák (egy-egy számban horrorisztikus beütéssel). Hangsúlyos és humoros írások egyaránt belefértek: két irodalmi szerkesztő, három ízlés, attól függően, hogy éppen ki került többségbe. A megkeresett szerzők hihetetlen barátságosak voltak, akadt, aki saját magával alkudta le a jogdíjat – ilyet is ritkán látni. Persze akadt, akivel nehezen vergődtünk zöld ágra…

Az első szám talán 3-4000 példányban jelent meg és került ki az újságárusokhoz (már nem emlékszem pontosan). Az első visszajelzések alapján beláttuk, hogy keskeny a tartalom (és persze mi is olvastunk/közöltünk volna sokkal többet), és hál’ istennek tudunk bővíteni áremelés nélkül (egy szám 650 forint, féléves előfizetés 1350 forint), így az áprilisi Átjáró már 80+4 oldalas volt, kilenc novellával és cikkekkel. Elkezdtünk bibliográfiát is közölni, amely negyedévekre lebontva vette sorra a friss megjelenéseket, ez Németh Attila hosszú évek alatt kikristályosodott precizitását dicsérte. A negyedik számnál papírt váltottunk: sokaknak nem jött be a sárgás alap, azt hitték, a kiválasztásánál az olcsóság döntött. Pedig nem. Kiderült, hogy van fehérebb még olcsóbban, így váltottunk: kicsit vastagabb és világosabb papírra tértünk át…

Find more videos like this on SFport.net

Bővült a gárda, új fordítókkal, cikkírókkal menet közben (csak Judit távozott a laptól). Jöttek a pozitív visszajelzések, ezért a hetedik és nyolcadik számot lazább fejléccel, 2003. februárjában már 6000 példányban adtuk ki, azt remélve, ha több kint van az újságosoknál, nő a fogyás. Sajnos nem így történt, vissza is vettünk belőle júniusban, ám növeltük az oldalszámot 96+4 oldalra. Időközben azonban, az egyéves jubileumra a MOM Park mozijában rendeztünk egy “születésnapot”, ahol Jun díszvendégnek “megszerezte” Patrick Stewart-ot. Stewart éppen akkor forgatta Az oroszlán télen-t, és míg a UIP-nek nemet mondott a Nemezis promójára, addig hozzánk eljött. Egészen addig nem hittük, hogy tényleg eljön, míg ki nem szállt a kocsiból a MOM Park mellett. Na, akkor kezdődött a futkosás igazán: egy percet nem láttam a fellépéséből… Ezernél is többen jöttek el, a legtávolabbi érdeklődők Ausztráliából! Ekkor született meg az Átjáró rendezvények ötlete, amik aztán 2005-től  Átjáró Találkozások néven 2006 őszéig futottak, néha nem kis munkát és óriási idegességet, meg persze rengeteg pozitív élmény adva a szervezőgárdának. Én mindenesetre akkor kezdtem őszülni (ez nem vicc).

2003 májusában, júniusában aztán kedvezőtlen változás állt be a magazin, illetve a szerkesztők életében: Petivel távoztunk a Kalandor kiadótól, a munkakapcsolat ezután Gáborral csak e-mailekre és internetes anyagleadásra korlátozódott. Az új megállapodás szerint év végéig volt biztos a lap megléte, aztán jöhetett a feledés. Ebben a hangulatban szerkesztettük meg a 10-11-12. számot, de úgy hiszem, ez nem látszik rajtuk. A tizedik szám két címlappal jelent meg, ötletes kis játék Henry Kuttner Gyűlöllek olvasó című poénos írásához (Kuttner volt az első sci-fis élményem tizennégy évesen, a Vasfedezet című novellája, úgyhogy külön öröm volt tőle közölnünk írást – ráadásul nem is akármilyet: önmagát és Virgil Finlay grafikusbarátját is beleírta a sztoriba). Cserébe viszont kimaradtak a belső borítóoldalakról a reklámok, hiába no, akadozott az információáramlás…

Év végére visszavettünk az oldalszámból megint, a finanszírozás itt meg is állt, a csatornáink befulladtak Gábor felé, az Átjáró Magazin két év fennállás után megszűnt létezni. Nem nagyon akartunk azonban beletörődni, és úgy döntöttünk Michaleczky Petivel és új üzlettársunkkal, Tamás Attilával, hogy folytatjuk és “előre menekülünk”. A 13. szám már SF&F Átjáró irodalmi és szórakoztató magazin néven jött ki (francos jogi kérdések miatt, ugye), új koncepcióval 2004 februárjában. Borítónak puhábbat választottunk, a belívek selyemfényű papírra nyomódtak és lett a 96+4 oldalas magazinban 16 színes oldal. A belső dizájn fiatalosabb, magazinosabb lett, megjelentek a lekerekített sarkak, kiemelések, eltűnt viszont Stonehenge. A stáb maradt, csak a lapigazgató személye maradt ki az impresszumból. A lap ára 650 forintról 688 forintra emelkedett. Készültünk a III. Átjáró Napra is, díszvendégek: Chase Masterson (DS9) és Lolita Fatjo ST producer, illetve Ian Watson, akinek akkor jelent meg a Szukits-nál féltéglában a Warhammer univerzuma (a Szukits-tól senki nem jött el az ingyen promóra, ezt azóta sem értem).

A 14. szám hozta fennállásunk legnagyobb pofonját: sikerült egy április elsejei hírt ellenőrizetlenül leközölnünk. Meg is kaptuk érte a magunkét. Viszont egyedülálló emlékezést közöltünk az akkor elhunyt Rajnai Andrásról Vecsernyés Gábor tollából, foglalkoztunk a vámpírok eredetével (Kmilcsik Ágnes), és volt animés cikkünk is (Endbergnek köszönhetően). Nagy változás (lett volna), hogy a címlapokat ettől a számtól nem grafikusoktól vettük, hanem az éppen futó filmekből, tehát fotókra tértünk át. A terveink szerint még színesebbé tettük volna a lapot, erőteljesebb hangsúlyt helyeztünk volna a játékokra (Jun szerkesztésében), ám a betördelt, nyomdakész 16. szám (2004. augusztus) 128+4 oldalon sajnos már nem jelent meg. Vérzett a szívem, de ár ellen nem tudtam úszni. Kiléptem a közös cégből, Michaleczky Peti pedig később ezekből a novellákból és másokból kiadott egy, a magazinnál vastagabb antológiát – Arnyfal -, részint az előfizetők kártalanítására.

Ha összevonom a két magazint (Átjáró és SF&F Átjáró), akkor összesen 15 számot éltünk meg két és fél év alatt. Megközelítőleg 150 novellát közöltünk, és sok egyedi anyagot a hazai könyvkiadás és sci-fi élet berkeiből. Támasztottunk vitákat is, de remélem, hogy ennél többen emlékeznek jó szívvel az irodalmi kínálatra és cikkeinkre, rendezvényeinkre, amin megfordult még Harry Harrison, Mira Furlan, Adrian Paul, Garrick Hagon, Gerald Home. Néha még ébredek úgy, hogy de jó lenne folytatni – jó mulatság volt.

mi ketten összeszövetkeztünk
s tőle kardot kaptam
használatra
amivel levágtam a két lábát

akkor ő azt mondta
de jó, hogy nem csúzlit
adtam neked
mert most nem láthatnálak

Rájöttem, hogy magyarázattal tartozom. 2004-ben elkezdtem egy novellaciklust, aminek főszereplője Milton Byrne (s talán egyszer el is készülök vele). A következő Mysterious Universe antológiában szerepel a fickó, York Ketchikan szemszögéből. Milton írásaiban viszont új nézőpontot kapunk majd bizonyos eseményekről, és természetesen egy új stílust. Ízelítőnek két oldal a Megrezben történtekről, amire Ketchikan utal a tegnap kitett részletben. (Ez a részlet annyira exkluzív, hogy legfeljebb 2013-ban láthat napvilágot):

“(A Megrezből, 2997. október 22.) A konferencia ideje alatt ügyeltek rá, hogy szép idő legyen, hétágra tűzött a nap, a hajnali pára percek alatt felszívódott, aztán az ég színe szép, sugárzókékbe fordult, a nap pedig narancssárgából fakó sárgába, és már nem lehetett belenézni, mert kiégette volna az ember szemét. Eső csak hajnaltájban hullott, és akkor is kevéske, nehogy iszappá változtassa a parkokat vagy az erdőt, és megzavarja az államelnököket, minisztereket, császári, királyi vagy cári küldötteket, fejedelmeket. Ha valamelyik meteorológus tévesztett volna, és mondjuk délelőtt hullik eső, biztosan a fejét veszi az állomás mindenható ura, aki mindenhatóságával együtt olyan ideges volt a tárgyalások alatt, után, s a következő előtt, hogy jobb kezének fémimplantátumát tördelte egyfolytában, s a finom mechanika ezt egyáltalán nem bírta; napjában átlagosan kétszer láttunk műszerészt érkezni és távozni, általában szünetekben és ebédidőben.

Az önök tudósítója ezekben a napokban megpróbált úgy élni, mint egy netellián, azaz alvás helyett mindösszesen kétszer tíz percre a meditáció olyan mélységébe elmerülni, ami felér nyolc óra pihenéssel. Természetesen nem sikerült, ezért aztán néha ágyba ájult, általában hajnali öt felé, hogy alig valamivel később, úgy nyolckor ébressze a szálloda portása azzal, az első tárgyalásokra már gyülekeznek a küldöttek. Ilyenkor az önök tudósítója bekapott egy méregerős kávét, többnyire valami kis élénkítőszerrel, ami némely naprendszerben tiltott volt, és sportolóknak bárhol a széles világegyetemben még csak megszagolniuk sem lehetett, azután levánszorgott a hallba, és alig kinyílt szemének résén át megpróbálta betájolni azt az irányt, amerre elindul. Megesett, hogy rossz felé fordult, és perceket gyalogolt anélkül, hogy céljához ért volna, s mivel félig aludt, felriadván teljesen elvesztette tájékozódó képességét, így járókelőket kellett zaklatnia, vajon melyik szállodát, melyik épületet hol találja. A járókelők némelyike pedig inkább kitért előle, mert ilyen felpuffadt arcú emberrel tapasztalataik szerint nem szabad szóba állni.

Mivel ezekben az időkben sok rossz kinézetű testőr is megfordult errefelé, egyszer az önök szerencsétlen tudósítója csipás szemmel egy ilyet szúrt ki információforrás gyanánt. A rossz arcú testőr megragadta vállánál, és elcipelte az első csendőrőrsre, ahol csak azért nem verték meg, mielőtt megkérdezik a nevét és hogy ki ellen készül merényletet elkövetni, mert a csendőrparancsnokkal két nappal korábban készített az önök cella rácsánál állva alvó tudósítója egy interjút, s a csendőrparancsnok felismerte őt gyűrött és zúzott arca ellenére is. Továbbá az is közrejátszott a szerencsés megmenekülésben, hogy a parancsnok az interjút nem olvashatta, csupán hatvanöt fényévvel távolabb, a New York Times olvasói csemegézhettek rajta, s csóválhatták a fejüket fölötte.

Bármelyik másik négy esetben, tehát ha a parancsnok nincs ott, vagy nem ad interjút, esetleg nem emlékszik az újságíró kissé torz vonásaira, illetőleg ha olvassa a cikket, nos, akkor olyan ruha a vége, hogy a New York Times hangos tudósításokat sem kap, nem hogy szövegest, mert ujjak hiányában írni nem lehet, fogak hiányában pedig tisztességesen beszélni lehetetlen.

Az önök tudósítója persze nem csupán kialvatlanságának köszönhette félelmetes kinézetét, volt ennek egy másik oka is: reggelenként, csupa jó szándékból, hogy lelket verjen belé, néha a portás ébresztése előtt két órával, hajnali hatkor megszólalt az ágya melletti tricom, és mivel hajnalban, ájulás előtt nem lett kikapcsolva a holografikus funkció, a világegyetem egyik legakaratosabb fickója jelent meg a szoba közepén.

– Milton – szokta mondani megjelenés után az akaratos fickó. – Jöjjön, edzzünk egy kicsit!

Ilyenkor a fejemre húztam a takarót, és reménykedtem benne, hogy a hologram eltűnik, mivel csak álomkép, nem is hologram.

– Milton – hajolt közelebb ezekben az esetekben a makacs álomkép, és még a hangját is felemelte. – Szüksége van arra, hogy felpezsdüljön a vérkeringése!

Az önök tudósítója köztudomásúan gyenge akarattal rendelkezik, s ha este ivott is egy kevést, vagy egy löket flagg-et, akkor nem bírja a hangos megszólalásokat, így kikászálódik ágyából, s miközben majd összeesik, nekiáll készülődni.

– Tíz perc múlva a hallban – mondja végül a makacs hologram, aztán felszívódik.

A hallban ott van, teljes életnagyságban, és majd kicsattan a vitalitástól. Együtt elmegyünk a sportcsarnokba, átöltözünk, ő két perc és kész, míg én jó negyedóra múlva jelentem magam bokszra alkalmasnak.

Ezután bemegyünk az üres csarnokba, és míg az önök tudósítója menekülést színlelve előadja a Don Quijotéből a malmok szerepét, tehát karjával forog, és megpróbálja legyőzni a szelet, addig ellenfele maga a szél, és úgy megdolgoztatja, hogy később a zuhany alatt mindene fáj, lába remeg, arca pedig puffadt az ütésektől.

– Na ugye, remek mozgás volt – mondja az ellenfél a forró párától ölelten.

– Ó, hogyne, York – felelem bágyadtan.

– Merre megy ma?

Ez a jó, a rutin bekapcsol: minden kérdés felébreszt, így tudom magamat szappanozni is.

– Hat tárgyalás van. Mindenki mindenkivel.

– Közeledik a megegyezés?

– Khrrr. Hogyan?

– Lesz eredmény?

– A lazarin delegáció nagy engedményeket tett a thotisoknak és viszont. De lassan haladnak. – Ezt mindig el lehet mondani, minden reggel.

Ezután mindig elmegyünk reggelizni, és az önök tudósítóját az első ital feldobja annyira, hogy legurítson még párat, s így viszonylag tiszta ésszel kezdje a munkát.

– Ne nagyon lökje meg az agyát olyan hülyeségekkel! – mondta egyszer York Ketchikan beleszagolva a pohárba. – Botor dolog.

Amikor távozott, a szomszéd asztaltól átültek, hogy meginterjúvoljanak.

– Mit csinált? Életemben nem hallottam, hogy aggódott volna valakiért.

Vállat vontam.

– Minden reggel megverem az öklét az arcommal.”