Emlékek

• május
• 6

12:38 am Gondolatok, Valóság, Megtörtént

Túl vagyok az első huszonnégy órán. Amikor tegnap este meghallottam a hírt, még semmi nem volt biztos. Túl vagyok a reménykedésen, ideges telefonhívásokon - Judit, Gyuszi, vedd fel, és ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak… -, túl a hitetlenségen, amikor a Bács-Kiskun megyei rendőrök megerősítették a halálhírt, aztán túl a tagadáson, hogy ez nem történhet meg. Ami ma délutánra megmaradt: az az emlékezés, ami egy a belenyugvással. Hiába a sci-fis évek, mesék, álmok, senkinek nincs időgépe vagy bármi, amivel figyelmeztetni, üzenni lehet: ne most induljatok el a kocsival… belefér még egy kávé előtte.

Mert elég lett volna pár plusz perc. Egy hosszabb kézfogás, egy pár jó szó. És minden másképp alakul.

Ma estére, és az eljövendőkre, ami megmarad, az az emlékezés, és nem csupán az utolsó hétvége emlékei. Az elmúlt húsz év emlékei, olyan augusztusoké, amikor egy hetet, tíz napot együtt töltöttünk. Elő- és utótáborok, rendezvények, ahol összefutottunk. Beszélgetések, történetek, hangulatok. Amit magunkban megőrzünk másokról.

Amikor megismertem Juditot, fiatalabb volt, mint én most - ezt alig pár órája tudtam meg. Már akkor “legendás” volt, nem tudtam, hogyan kezdjek beszélgetni vele, ezért az első két évben csak kerültem. Furcsa, most így visszagondolva… és rá kell jöjjek, mennyire viszonylagos a kor és az éveknek nincs is súlya. Hivatalosan vagy nem hivatalosan is kézbe vette írásaimat, és javította őket, segített az Átjárónál, és ahol csak tudott. Nem mindig volt köztünk felhőtlen a viszony, de ez elmúlt a szegedi táborok tíz napja alatt. Megvolt a közös érdeklődés: a macskák és az irodalom, no meg a film. (Húsz év alatt Lex Barker, Harrison Ford és végül Viggo Mortensen voltak kedvencei, akik iránt rajongását nem is titkolta.) Csodáltam hatalmas tudásáért, én alig bírok megjegyezni bármit is. Persze ezt nem mondtam soha… és már nem is fogom.

Mint ahogy Gyuszinak sem mondhattam / mondtam el, hogy barátomnak tekintem. Talán mert egyikünk sem az a vállapogatós, összeborulós típus. Emlékszem, az első években barna Wartburgjával járt le a táborba (melyik régi táborlakó ne emlékezne?), és már akkor is réginek tűnt a kocsi. Gyuszi lenavigált a géppel, ki a pusztába, mint valami nyugodt űrhajóskapitány és hozta Pistit is. Aztán előkerült a fényképezőgépe, és fotózott - mint én is - és előkerült a piros izompóló is, táborról táborra. Talán a Wartburggal együtt tűnt el, már nem emlékszem. Állandó mosoly bujkált a bajsza alatt, csendes ember volt, de a legbarátságosabb, akit valaha ismertem. És neki sem volt teher a kor: nem egyszer beszállt a párnacsatába a táborban, pedig hatvan felé járt. Az egyik után sikerült egy bordarepedést is összeszednie… de mosolyogva fogadta, hiszen ez is vele jár. A fülemben cseng még a hangja.

István is örökös tag volt a botjával. A szememben legalábbis: elmaradhatatlan táborlakó. Halk szavú beszélgetőtárs, társasági ember. Valamelyik évben egy modern boszorkány isteni energiát adott át neki, és letetette vele a botot. Elhitette vele, hogy anélkül is tud majd járni (engem ugyanez a boszorkány, ugyanakkor szintén megfektetett és tíz év legborzasztóbb megfázása jött ki rajtam másnap). István két napig hitt abban, hogy bot nélkül is meglesz ezután. Persze nem így történt, de az erő és a remény megvolt benne. Keveset beszéltünk, kiváltképp miután a “fiúszobából” átkerültem a “családosba”, de remélem, tudta, mennyire kedvelem. Ezen a hétvégén a halászléjéből az ikrát és a halat ajánlotta fel, az ő szavait is hallom… Közösen bírtuk rá Gyuszival, hogy az ikrát egye csak meg, abban nincs szálka.

Rengeteg apró történet ugrik be, és megannyi röpke pillanatkép, és fájdalom, hogy sokkal több mindent elfelejtettem már. Elő fogom keresni a húsz év alatt készült fotókat, és feltöltöm őket. Mert mindenkinek, aki csak hírből ismerte Juditot, Gyuszit és Pistit, látnia kell, hogy kik voltak. Személyesen már nem ismerheti meg őket, így ránk marad a feladat fenntartani mosolyukat, nevetésüket, csodálkozásukat, és ha van ilyen kép, a haragjukat is. És mindazt, ami a fényképről megismert arc mögött van. A barátot.