Iskolakezdés

• szeptember
• 1

5:36 pm Gondolatok, Megtörtént

Már vagy egy éve mondogatom a fiamnak, hogy milyen jó lesz, ha iskolába megy, mert majd ki tudja számolni, mennyi a visszajáró a lególovagból a boltban, vagy el tudja majd olvasni a meséimet, amit neki írok. Szerettem volna, ha úgy érzi, hogy iskolába menni jó, mert sok mindent meg fog tanulni - amit meg szeretne tanulni.

Közben pedig féltem.

Féltem duplán is: az egyik az, nem viszem-e túlzásba a motivációt. Mert bekerül aztán a suliba, és nem éppen azt látja, hogy ott jó, és akkor egyszerre minden a visszájára fordul. Tanárfüggő, iskolafüggő ez… A másik ok: a társai. Tamás elég nyílt szívű, és mindenkihez nyíltan, barátsággal közeledik. Még nem veszi észre, mikor zavarja ez a nyíltság a másikat, és nem fogja még a verbális elutasítást, undokságot, szóbeli pofonokat. De a suliban jöhetnek ilyenek is… Mi lesz vele?

De Tamás is félt, a minap azt mondta, hogy ha majd a suliban nem tetszik a nagyoknak, és meg akarják verni, akkor el fog futni. Benne is élt egy feszültség (lehet, hogy egészséges), mert fantáziált, és láttam, hogy habár akar suliba menni, nem tudja, mi vár rá.

Nos, túlvagyunk rajta.

Reggel odacsörögtem (brutális éjszakám volt, sok hülye álommal, s az egyikben persze ő is benne volt). Ági elmondta, hogy a gyerek felkelt, felugrott az ágyból, s közölte: “iskolába megyek, baszki”. Aztán tíz perc alatt elkészült, s már hét előtt ott állt az ajtóban, táskával a vállán. Na, gondoltam, eddig jó, nem fél, nem húzódozik, nem hisztizik… De mi lesz este, túl az első napon?

Pár perccel ezelőtt telefont kaptam: Tamás csörgött. Mesélni akart. Kapott egy pirospontot és két matricát. Hihetetlen boldog volt. Kiderült, hogy az osztályban négyen vannak ugyanabból az oviból, ez feldobta. De feldobta az is, hogy megdicsérték. És azt mondta: “apa, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon jó iskolába menni”.

Megnyugodtam.

Aztán eszembe jutott a pszichológia tanárom főiskolán, aki elmesélte, hogy a gyermekének hogy választott iskolát. Elment jó pár nyílt napra, és azt nézte meg, hogy az új tanítónénik osztályában a táblán pirospontokból vagy feketepontokból van több. A tanár jutalmaz, úgy motivál, vagy félelmet kelt és büntet. Már akkor tudtam, hogy ezt a módszert érdemes minden szülőnek követnie, ugyanis az egész életét meghatározza a gyereknek ez a tanári mentalitás.

A tanár a világ tengelye. Ha a tanár rossz, akkor a gyermek elvész. Ha a tanár jó, és ki tudja hozni a rejtett erőket a gyerekekből, akkor nagyobb, mint bármely varázsló a világegyetemben. Hihetetlen felelősség van rajtuk, és a legnagyobb felelőssége az alsós pedagógusoknak van… Tudják-e motiválni a gyerekeket a tanulásra, arra, hogy a világ megismerésének vágya belülről fakadjon. Ha sikerül, sikeres és boldog életek megteremtői. Ha nem… nos, akkor magukhoz hasonlatos csalódott, megkeseredett emberek kerülnek ki kezük alól.

Az utóbbi időkben a blogomon, és más blogokon is szóba került a gyereknevelés szülői és tanári oldala. Közvélekedés: egyre rosszabb mindkettő. Mert a szülő a munka meg a saját szociális háttere miatt nem tud vagy nem akar nevelni, a tanár pedig alkalmatlan, nincs megfizetve, fáradt… Egy barátom meséli, hogy a fiát az osztályfőnök nem vitte el osztálykirándulásra, mert a kísérő tanár ultimátumot adott: vagy a gyerek vagy ő.  A srác nem rossz, csak eleven. Elven és érdeklődő. Nem tudom én mit tennék, ha ez velem esne meg. Ráborítanám a tanárra (tanárokra) az asztalt? Mert nem csak pedagógusnak rossz az ilyen, de embernek is hulladék. Iskolaigazgatóként biztos kirúgnám…

Mondjuk, nem leszek soha iskolaigazgató.

Most jó, reménykedve nézek a jövőbe. És áldom, hogy városi a gyerek, mert falun nem lenne olyan választási lehetőségem, mint amit a pszichológiatanárom felvetett. Falun nem választhatok: azt az iskolát kapom, azokkal a tanárokkal és azokkal a kortárscsoportokkal, ami van. Belegondolva ez félelmetes.

Mondjuk az is, amit az oktatással és a pedagógiai pályával csinálnak a politikusok immár két évtizede. Mondom ezt én, a pályaelhagyó.  Aki imádtam tanítani…