Tegnap este végre megint sikerült megnéznem valami régi mozit, amit évtizedek óta nem tudok elfelejteni. Kerestem évekig, megvásárolható úton és letölthető formátumban. Akárhogy. Magyarul elérhetetlen. Vincent Ward rendezte 1988-ban és a címe: The Navigator. Egy középkori odüsszeia története egy ausztrál rendezőtől.

A történet egy kis bányászfaluban indul 1348-ban. Ez a kor a nagy pestisjárvány kora, amikor is Európa lakosságának jó része meghalt. Az utcákon temetetlen hevertek a holtak, az emberek rettegtek és fekete keléseket kerestek magukon. François de Montcorbier verselt róla, a többiek élték az életüket, míg el nem jött értük a fekete halál. Felfoghatatlan a 21. századi ember számára a 14. század, s még felfoghatatlanabb a mágikus gondolkodás vagy az a belső rettegés, ami áthatotta azokat az éveket. Ám ha valaki megnézi ezt a filmet, talán kicsit közelebb jut hozzá / hozzájuk.

Visszatérve a filmhez: egy Griffin nevű kisfiúnak látomásai vannak. Látja, hogy a faluja akkor menekülhet meg a pestistől, ha átfúrnak lakói a földön és a túloldalon egy templom tetejére feltesznek egy keresztet még hajnal előtt. A falunak nincs más választása, mint, hogy kövesse a fiú álmait, és páran megkezdik az ásást…

Nem lehet többet mondani anélkül, hogy az ember le ne lője a végét. Egyet még: a 14. századi babonás bányászok egy 20. századi városban lépnek elő, ahol minden technikai tárgy, mint valamiféle mágikus világbeli szörny kerül eléjük. Meg kell küzdeniük a várossal, hogy megmentsék a falujukat. Sci-fi a film? Nem, de nem számít. Aki végig nézi, nem fog csalódni.


read more

Magdika konyhájának kincseiért Szécsénybe kellett elautóznunk szombat délután, de Oravecz Peti állandó lelkendezése meghozta a kedvet a hirtelen támadt és latyakossá olvadt hó ellenére is, Geréb Jani pedig körbejárta autójával Budapestet, hogy összeszedjen minket, így aztán akadálya cseppet sem volt a dolognak. Még korábban a Lucullus baráti társaság keretén belül ürügyet is kerestünk a látogatásra – úgymint kihelyezett alapítói ülés – és be is jelentkeztünk. Magdika rábólintott, és közölte Márton-napi liba helyett kacsa lesz, ha nekünk megfelel, menjünk csak, vár minket.

Naná, hogy megfelelt. A kacsa amúgy is remek állat (mármint a konyhában), de persze Turóczi Gábor rárendelt még “dobverőket”, azaz rántott csirkecombokat is, mondván, hogy olyan finomat mi még nem ettünk csirkecombban, mint amit Magdika elénk tesz. Én hittem is, meg nem is, a csirkecomb az utolsó, amit megeszek a csirkéből, de gondoltam, hogy csupán egy kacsa-menüsorért is érdemes utazni pár kilométert. Magdikát pedig még nem ismertem, csak hallomásból, így bemutatkozó ebédnek ígérkezett az a kacsa, és persze annak is ideje volt már. Egy szónak is száz a vége: szombat délután kettőkor megjelent nyolc fős csoportunk a Gesztenyés kert vendéglőben Szécsényben.

Körtepálinka várt bennünket az asztal mellett, étvágycsinálónak. Péter mondott pár szót (első kép), szerencsére nem sokat, a lényegre szorítkozott. Közben már a pálinka szagától is megszédültem, két hónapot töltött körteágyon, aztán mivel már nem volt visszaút, végigszaladt a nyelőcsövünkön és megült a gyomrunkban. Egészség, az meg lesz.

Magdika fogásai közül az első a hideg kacsamáj volt, pirítóssal és friss zöldségekkel – lila hagyma, paradicsom, uborkakarikák – megágyazva. Elropogtattuk, utána küldtük a körtének, érezzék jól egymást – mi már köszönettel megvoltunk. A lélek örült, a gyomor pedig rákészült a következő körre: kacsaleves lett beharangozva. Időközben én kaptam egy pohár cabernet sauvignon-t, és valahol ezen az idő-tájon lecsúszott a második kör házi pálinka is: ringlószilva.

A leves (második kép Janival) olyan lágy volt, mint egy tavaszi sóhaj a kertben. Házi volt benne minden, harmonikus ízvilággal, mintha csak kacsaesszenciából készült volna. Nem kellett bele hús, kis csipetke-tésztával, bámulatosan kerek fűszerezéssel, kellő hőfokával csendre intette gyomrunkat, hogy várjon még, és felkészítette a kacsabelsőségekből készült rizottó-toronyra.

A rizottó-toronyban (harmadik kép) aztán ráakadtunk mindenre, ami egy szárnyas belsejében jó és ehető. A sárgarépás rizs a leves hangulatának folytatása volt, a rizsszemek könnyedén adták meg magukat a szájban. Figyeltem az asztalnál ülőket: kezdtek megijedni, hogy nem fér beléjük a főétel, ezért csak módjával ettek, én is kicsipegettem a szívdarabkákat, zúzát, s ami még akadt.

A főétel kacsacomb volt (Péter kezében a negyedik képen) kacsatepertős tört krumplival és párolt lila káposztával. No, aki eddig nem ijedt meg, most megtehette. Gondolok itt Turóczi Gáborra, ugye, aki kifejezetten a csirke-dobverőkre tréningezett nyelőizmaival és azokra készítette fel a gyomrát. Pánikszerűn ideadta nekem a kacsacombját és Magdika máris hozta neki (csak neki) az első tál rántott csirke combot, szigorúan csak a nyeles részét. (Az ötödik képen rákattintással látszik, Gábor micsoda kihívással szembesült ekkor.)

És hogy milyen volt a kacsa, a tepertős burgonya és a káposzta triumvirátusa ezen a boldogságos, napsütötte, hótól szikrázó szombat délutánon? Omlós és tökéletesen átsült, ámde még sem száraz. A bőre ropogós, ízletes, de egyetlen falat sem úgy roppant, hogy a hangja bántó lett volna. Gyönyörű barna volt kívül, zokogtatóan barátságos belül, és mindehhez a tepertő még hozzátette a maga karakánságát, egy vagány villanást. Végül a káposzta megfordította, csúszóra tette a falatokat és az egész úgy tűnt el a tányérról, mintha mindig is a múlt része lett volna, csak egy nosztalgikus emlék maradt utána… mondom ezt én, akinek kettő is jutott belőle.

Miután kivégeztük a kacsát, megérkezett elénk is a csirke. Turó tányérján már jenga-szerűen sorakoztak a csontok, amikor mi elkezdtük, és persze, hogy esélyünk nem volt mindent megenni. Még úgy sem, hogy valamikor korábban barackpálinkával sürgettük meg az emésztést. És igen, és bevallom: csirkecombot ilyen finomat még nem ettem. Nem tudom, ez minek köszönhető, hiszen elméletben mindenki egyformán kell csinálja: adott a csirke, kis só, fűszerek, panír és sütés. De ez csak az elmélet, Magdikának van valami furmányos, különleges receptje vagy varázspálcát tart a konyhában a lábosok és fedők között elrejtve. Áradoznék én a csirkecombról, de a titkát nem tudom megfejteni, most azonban már tudom, hogy van ilyen, hiszek a csodákban.

A túrógombóc előtt fel kellett állnom az asztaltól és pár lépésnyi séta kellett. A többieknek is, ezért kimentünk a kertbe és kis testmozgás gyanánt hógolyóztunk – de csak úgy tessék-lássék hajolgatva. Hógolyózás után jött a törköly, ha már az egész gyümölcsös kertet végigkóstoltuk szinte, ez se maradjon ki. Törköly után a vaníliával nyakon öntött gombóc, belsejében meggydarabkával. Fejenként három (hatodik képen velem).

Nincs mit mondanom róla, elfogytak a felsőfokok. Megettük. Mindenki, az utolsó morzsáig megette, Lóri kikanalazta a vaníliás tálat is. Egy utolsó kör pálinka érkezett, és aztán nem volt tovább. Kiakasztottam a “Megtelt” táblát. Még kicsit beszélgettünk, aztán megköszöntük a szíveslátást Magdikának (hetedik kép közepén látható a szombatunk bearanyozója) és elindultunk haza. Senki ne feledje: Szécsény, Gesztenyés kert vendéglő. Érdemes.


read more

az örök lakó

az örök lakó                               nagykabátban ül
közelében gnóm toporog         vív árnyékharcot
aztán van a tükörkép               fátyolosan fénylő
és a festmény                             örök mosollyal

a nagykabát szagát                  meg lehet szokni
összezártan melegben             mindenki elvan
egy szobában hol                      fűt a vaskályha
míg csordul még                       a fűtőolaj


read more

Az ősz emlékére

Múlt hétvégén egy reggel – a novemberi ősz ajándékaként – még dér csípte málnát csipegettem Kaposváron (csak a sötétet, a másikat a szárán hagytam), most, beesteledve, pedig esik a hó az ablak előtt, miközben gyertyaláng lobog a szekrényen. Az őszből gyorsan lett tél, gyorsan fordult át a világ, tudtuk, hogy így lesz, mégis különös ízt hagy maga után a sebesen illanó évszak. Lám, gyorsan változhat minden. Anakreónt veszek elő a ma esti hangulatra: Nosza három s öt italrészt be az én tiszta kupámba!


read more

A kérdésre gyorsan meg is adom a választ: úgy, hogy nem tünteti fel a címlapon, hogy sci-fi vagy erre még rá is tesz egy lapáttal, és kiemeli azt, mi még: krimi, thriller vagy romantikus sztori. Ez derült ki szerda este a Magyar Írószövetségben, ahol F. Tóth Benedek faggatta Érsek Nándort, a Scolar kiadó vezetőjét és Tracikievicz Zsófiát az Athenaeum kiadótól.

Mielőtt azonban a magyar SF-kiadásra került a szó, Antal József és Érsek Nándor bemutatta a Scolar legújabb sci-fi kötetét, Kovács Ákostól a Vágyálmok ligáját. Benedek úgy vezette fel a könyvet, hogy 2010 legjobb novelláját olvasta benne, és habár a kötet szerkesztése és szövése sok esetben több türelmet vár el az olvasótól, mint egy átlag sf-könyv, azért érdemes végig olvasni gazdag fantáziája és egyedi hangvétele miatt. Ezt Antal József is megerősítette és elmondta, hogy nagyon sokat csiszoltak Szentesi Ágnessel (Odóval) a szövegen, ami ugyan novellák füzére, de egyben olvasható. A csiszolás oka tartalmi volt: a szerző túl sok szálat nyitott meg, és hatalmas fantáziájának köszönhetően az írás túlírttá vált, ezért bizonyos “hajtásokat” le kellett nyesegetni.  A kiadó megerősítette, hogy Kovács Ákostól számítanak még regényekre, mert ígéretes tehetség. Az író egyébként zárkózottsága miatt nem jött el Győrből a Magyar Írószövetségbe az estre – a győri bemutatóra is nehéz volt rávenni.


Find more photos like this on SFport.net

A kötet után tért rá moderátorunk az SF-kiadásra. A két jelenlévő kiadó (Németh Attila, mint harmadik meghívott, sajnos lebetegedett) nem sci-fijeiről ismert, ezért is volt érdekes megismernünk az ő gondolkodásukat. Az Athenaeumtól az asztalon Dörnyei Kálmántól A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai és Frank Schatzingtől a Limit volt látható, mint két véglet, egy puhaborítós, rajzolt címlapos magyar és egy kartonált, díszborítós külföldi szerzőtől származó SF-kötet, igényes kivitelben. Benedek hamar kihúzta a kiadókból, hogy miért nem sci-fi felirattal adják el a sci-fit. Nem akarják beszűkíteni eladási lehetőségeiket, amit egyébként kiállással, címlappal is könnyen megtehetnek, ha nem a magyar szokásoknak megfelelően készítik el őket. Példaként az amerikai könyvkiadás jött fel: ott szinte minden puhakötésű, nálunk viszont az olvasók szeretik kézbe venni, súlyozni, tekintélyesnek érezni a könyveket, ezért inkább a kartonált forma a kedveltebb.

Sok felé elkalandoztunk az este. Felmerült, mi alapján dönt egy kézirat fölött a kiadó vagy a kiadó emberei. Innen egy jó tanács: az első bekezdés és oldal legyen zseniális. Kiderült, hogy egy kézirat hány ember kezén megy keresztül, míg könyv nem lesz belőle, és az is, mit gondolnak a jelenlevők az e-bookokról, azok védelméről és jövőjéről.

A nézők között rejtező Jun és Kelt mértéktartó visszafogottsággal hallgatták az e-bookról szóló megnyilatkozásokat, amik Zsófia részéről annyira sokoldalúak voltak, hogy szinte semmilyen álláspontot nem tartalmaztak. Nándor sem tulajdonított nagy jelentőséget az e-bookok megjelenésének, és hitet tett amellett, hogy a könyvek mindig létezni fognak, sőt elmondta, hogy az e-book sem lesz olcsóbb, mint a papírkönyv. Itt már én nem tudtam befogni a számat, hiszen a kb 15-20 %-os nyomdaköltség és az 50-60 %-os terjesztői jutalék is kiesik az e-könyv árából. A kiadósok élénken tiltakoztak, hogy lesz más helyettük – nos, nem az én dolgom győzködni őket.

Érdekes este volt, ami természetesen a Trombitásban fejeződött be az előadók részvétele mellett. Most azonban nem lengtünk ki sokáig, valahogy mindenki fáradtabb volt, lehet az időjárás változás miatt. Azt azonban még megtudtam, hogy Nándor 16 éve fogott a könyvkiadásba, és mint matematika tanár egy matek könyvet adott ki először, aztán pár hónap múlva egy fizika könyvet. Akkor kölcsön kellett kérnie hozzá. Jövőre 80-100 könyvet jelentetnek meg – szerintem a Scolar története sikertörténet. SF nélkül.


read more