Őszintén szólva, amikor David Fincher 20 évvel ezelőtt bejelentkezett nálam az Alien 3-mal, én bátran felvállaltam, hogy bizony, az jobban összerakott film a ketteskénél, és hatásosabb az egyesnél. A hetedik aztán annyira nem tetszett, leginkább a vége miatt, de már szokom… és követve a direktor pályafutását van, hogy némely filmjét fölöslegesen soknak ítélem, amikor is a lassú hömpölygés partvonalnélküliségbe csap át (például Zodiákus), másokat viszont hátborzongatóan egyedinek (Benjamin Button különös élete). Stieg Larsson regényének – The Girl with Dragon Tatoo – újrafilmesítése közönségbarátabb kategória, mert tulajdonképpen lineáris a sztori, vezet valahova, van bűnös és még valamilyen happy end is.

Ezzel aztán mindent elmondtam. A remek főcímklip után egy lassú sodrású, ámde jól összerakott történetet kapunk, amelyben minden a helyén van. Daniel Craig és Rooney Mara tökéletesen eljátsszák a szerepüket: Craig a bukott újságírót, aki Stockholmtól elmenekülve a milliárdos Vanger-család szigetén egy negyven évvel korábbi gyilkosság szálait kezdi bontogatni, Mara pedig a társadalomba beilleszkedni képtelen huszonhárom éves számítógépes zsenit, aki egy bulldog szívósságával veti rá magát a munkára vagy hihetetlen precizitással csinálja ki a felügyelő tisztjét, miután az megerőszakolta őt.

A filmben tulajdonképpen nem is a gyilkosság a fontos, és ez az egyetlen baja: kicsit elsikkad maga a fő szál, a tettes megtalálása. Sokkal fontosabb Mikael és Lisbeth sorsa, ahogy összekapcsolódik az életük, boldogulásuk. Nem thrillert nézünk, a régi eset felidézésének a jelenben nincs áldozata egy kisállaton kívül, üldözéses jelenet alig, és az se lényeges. A tetovált lányt nem akciófilmként kell kezelni, a hangulatát a lassan hömpölygő északi napok adják, a süvítő szél, kavargó hó, rideg tavasz és színtelen nyár: a sztori egy évet fog át, karácsonytól karácsonyig – tulajdonképpen hangulatfilm két jó szereplővel és egy remek történettel.