A következő képben már a fővárost látjuk, ahol szintén érzékelik a rezgéseket, amelyek a geológusok körében értetlenséget váltanak ki. A Tudományos Akadémia vízfejei tárgyalják a különleges eseményt, de nem jutnak megoldásra, pedig a büfében össze is verekednek. Egyetlen ember van a városban, egy fiatal gyakornok- nevezzük Kőszegi Bencének -, akit éppen elhagyott a barátnője és aki megsejti, hogy a Duna medrében történik valami elképzelhetetlen, és azt híreszteli, hogy arra kellene koncentrálni.

Mindenki kiröhögi, egyedül a Blikk közöl cikket az elméletről (a Blikk kiadója támogatja a filmet).

Aztán egy éjszaka/hajnalban, amikor már a város alszik, a Lágymányosi híd megcsavarodik és elszakad, mint elhasznált cipőfűző egy katonai bakancsban. Szemtanú nincs, akik a hídon autóztak, eltűnnek. Kivonul a rendőrség és mindenki, aki érintett lehet az ügyben, de csak a fejüket vakargatják. Főhősünk, Bence, tovább elemzi az adatokat, és rájön, hogy a rezgések valami hatalmas élőlényre utalnak, annak lépteire a Duna medrében. És ez a valami elérte Budapestet.

Bence bejelentkezik a polgármesteri hivatalnál, és kap is egy időpontot két hónappal későbbre. Nem tud várni, behatol oda, mire letartóztatják és előzetesbe kerül. Aznap este egy hatalmas árnyék vetül a Petőfi-hídra. A budai oldalon szórakozó egyetemisták sikoltva menekülnek, amikor a hidat az árnyék lerombolja.

Másnap összeül a parlament, a kormányfő bizottság felállítását javasolja, de a Fidesz és a KDNP kivonul a teremből. A kormány felsorakoztatja a rendőrséget, az ellenzék belpolitikai terror előkészítéséről beszél, a Magyar Hírlap szerint Gyurcsány-Bajnai kormány keltette életre a szörnyeteget, Morvai Krisztina az EU-parlamentben a 2006-os rendőri brutalitásokat idézi fel.

A szörnyeteg - immár nappal - felbukkan a Szabadság-hídnál, és elsodorja a hidat. Több ezer szemtanú állítja, hogy Godzilla megérkezett Budapestre. Bence a cellában pasziánszozik, amikor is érte jön egy nyomozó, akinek szemet szúrtak a jóslatai. Bence exbarátnője szerencsére biológus, és szakterülete a hüllők, így nyomban felkeresik, és segítséget kérnek tőle. A lány - a neve legyen Anita -, tiltakozik, mert úgy érzi, Bence csak azért csinálja ezt, mert vissza akarja szerezni őt. Aztán amikor Godzilla lekapja fölüle a háztetőt, akkor hirtelen meggyőzve érzi magát.

Godzilla átgázol az Erzsébet-hídon.

Pörzse Sándor Barikád című újságjának címlapján a sárga csillagos Godzilla látható. A felirat: “Ez kell nektek?” A cikkben az olvasható, hogy a koponya jellegzetességei alapján Godzilla nyilván Izraelből jött.

Szijjártó Péter szerint Gyurcsány az öszödi beszédben elismerte, hogy a nemzetrontó kormány szörnyeket nevelt a pincében. A politikai elemzők egy része felhívja a figyelmet arra, hogy Godzilla már csak egy hídra van a parlamenttől. Más elemzők szerint a Fidesz kétharmaddal fog győzni. Vona Gábor úgy véli, ideje lenne a korrupt képviselőket kivonni a forgalomból, nem baj, ha Godzilla beteljesíti ezt a feladatot, legalább nem kell pereket kreálni. Húsz rágás a húsz évért. Pataki Attila a Frizbiben kijelenti, hogy a spirituális átalakulásnak 2012-ben kellene eljönnie, ez nyilván csak előjáték…

Godzilla áttöri a Lánchidat, pár lépés csak a parlament. Felvonul vele szemben a magyar hadsereg, mire Godzilla röhögni kezd és egészen addig röhög, míg a légszomjtól ki nem múlik. Gábor a kihűlt hüllő teste felett összejön Anitával, a képviselők fellélegeznek, az ügyészség előveszi a politikus-aktákat. Budapest ismét szabad, Demszky beszédet mond, kifütyülik. Tarlós késlekedik, mert a beszédírója pár napja eltűnt a Lágymányosi hídon, és Tarlósnak fogalma sincs, mit is kéne magától mondania…

A Duna medrében tucatnyi hüllőtojás várja az áprilist.

A nőnap miatt tegnap kis híján az idegbajba sodort pár muffin (amikor muffint írok, arra is gondolok). A fiammal készítettük lány osztálytársainak (leginkább ő, én csak asszisztáltam), és persze, hogy a sütő előtt pofára esett az első adag, takaríthattuk a csokoládét, a második alól meg kicsúszott a sütőrács, és végül naná, hogy ma reggel otthon hagytuk - a szibériai hidegben vonszoltam magam vissza a suliba a muffinokkal.

Ugyan nem ezért, de aztán vitába is keveredtünk Gergő barátommal, hogy tudniillik a kormány az óvodai nevelés országos alapprogramjában kiemelte, hogy az óvodai pedagógusok kötelesek a nemi sztereotípiák erősítését meggátolni, és persze, hogy nem egyformán látjuk a dolgokat. Persze, jó dolog kialakítani egy egészséges egyenrangúságot a társadalomban (azonos munkáért azonos fizetés, meg hogy az a nő sem kevésbé nőbb, aki karriert épít, annál, aki gyereket nevel, meg hogy a nők is legyenek body builderek… opsz, ez utóbbi már megvalósult…), ám ezt így nem az óvodában kellene elkezdeni. A kulcsszavak az “így” és az “óvodában”.

Szerintem kétmilliárd évnyi evolúciót nem nagyon lehet egy alapprogrammal kifordítani, már csak azért sem, mert a gyermeki agy kifejlődése az anyaméhben a fiúknál és a lányoknál teljesen más ütemben zajlik, így más-más agyi területek fejlődnek: lányoknál például a verbális készség erősebb, fiúknál a manuális, és ez csak egy példa arra, hogy nem lehet nyomóformával egyenformásítani nőt és férfit. Másrészt pedig ebben az életkorban a nemi szerepek ébredésénél elsősorban a test felfedezése, és az evolúciós ösztönök erősödése zajlik. A társadalmi szocializációt elsősorban a beilleszkedésre neveléssel, a közösségbe tartozás érzésének kialakításával tudja a pedagógus segíteni, ez viszont nem jelenti a különbözőség rögtöni elmosását vagy erőszakos megszüntetését - ahogy pár politikus mondja, ellentétben a természetes fejlődéssel (egyébként nem kell rögtön a gender ideológiát berángatni ide, ahogy pár hülye média tette). Szóval szükség van a nemi sztereotípiák egy részére.

Egy részére - mondom. Az egészségesebb részére, amik például elvezethetnek az egészséges családmodellhez, hogy azt ne mondjam, a jó értelemben vett konzervatív családmodellhez (ahol az anyuka azért még karatézhat, az apuka meg főzőcskézhet otthon). Mert hogy nem csupán kétmilliárd év és az egész mögöttünk hagyott evolúciós vonal miatt hülyeség az alapprogram inkriminált mondata. Más miatt is. Hogy példánál maradjunk: ma, a nőnapon az oviban a fiúk virágot adnak a lányoknak. Az alapprogram szellemisége ezt a nemi sztereotípiák erősítése közé sorolná, mégis, a nőnap segít a pedagógusnak kialakítani a fiúgyermekben a lányok (nő) tiszteletét…

Kellenek a nemi sztereotípiák, de ezzel együtt párat közülük tényleg el kellene törölni. A szüfrazsettek óta folyamatosan dőlnek le tabuk (pl. előbb-utóbb Amerikában és nálunk is lesz női miniszterelnök), mégis a családban azért tartja magát pár rossz nemi sztereotípia, amit a férfiak és nők közösen tartanak fent. Ezeket azonban az óvodás, ha a szülei ilyenek, úgyis ellesi és sajnos megtanulja otthon, az óvodában éppen a jókat kellene elsajátítania. Mit tehet a pedagógus? Hagyja figyelmen kívül az alapprogram ide vonatkozó részét, és neveljen minden gyereket egyéniségének megfelelően a helyesre és a jóra - ha kell, a nemiségének felismerésére.

Egyébként a fejekben sok előítélet és sértődés van - ezt törvényileg nem lehet kimosni. Pár hónapja a sci-fi találkozók egyik rendszeres témája a férfi és női sci-fi közötti különbség. Beszéljünk-e “írónők”-ről. Vagy az írónő is író. A véleményem itt is elég sarkos: ha van takarító és takarítónő, ha van tanár és tanárnő, király és királynő, akkor van író és írónő is. Nem hogy tagadni, de vállalni kellene.

Ezek nem rossz “kategóriák” vagy “sztereotípiák”. Az Üvöltő szeleket nem tudta volna megírni így egy férfi, a Harmonia Caelestist pedig nem így írta volna meg egy nő. Inkább büszkének kéne lenni erre a kettősségre, amely olyan mint a hideg-meleg, tavasz és ősz vagy a jin és jang. Nem pejoratív az “írónő” kifejezés, és ha valaki így érzi, mélyebbre kellene ásnia önmagában.

Egyébként lesz értelme húsz év múlva a jin-jangnak, ha az óvodában kiveszik a lány kezéből a babát, a fiú kezéből pedig a kocsikat?

Élményből a múlt hét szombati jelmezes farsangot emelném ki először. Tavaly tartottunk először Trombitásos farsangot, ami Zsoltéknak is megtetszett, olyannyira, hogy idén már nem is mi vetettük fel, hogy mi lenne, ha február egy szombatján jelmezekbe bújva buliznánk. A pincérlányok is elhatározták, hogy beöltöznek, elsősorban nővérkének szerettek volna, de amint elpanaszolták: a ruha vagy nagyon drága volt vagy nagyon drága volt. De azért Zsuzsi megoldotta.

Find more photos like this on SFport.net

Társaságunkban volt pár kalóz (Brod és barátai), három ördög (ó, egy ördöglány is), egy japán animelány saját beduin kísérővel (ó, globalizáció), egy pankrátor (Metatron jelmeze pókembertől emberpókon át minden lehetett volna, de amikor felrakta a maszkot, minden tévedés kizárt), MIB (Ági és Krisztián is egymáshoz öltöztek), pap és marhapásztorlány és műtős… Szóval, ha valaki golyót kap és nem éli túl az operációt, akkor megkaphatja az utolsó kenetet… az ördög azonban így is elviszi… Jó volt a buli, már hasadt a hajnal (Jean, hallja ezt a recsegést?), mikor hazamentünk.

A hét másik eseménye csütörtökön a belga vacsora volt a Lucullus Baráti Társaság és persze Turóczi Gábor barátunk jóvoltából. Philippe del Mestre Hollán Ernő utcai étterme volt a cél, amire Gergő is feljött, s vele Enikő, egy kolléganője. Hogy Kaposvárról érdemes feljönni Budapestre egy vacsoráért, az bebizonyosodott este. Tavaly márciusban már átéltünk egy ilyen gasztronómiai csodát, s most újráztunk.

A vendégváró falatkák alatt csirkepástétom-golyócskát és répalevest kaptunk, helyben sütött bucikkal és vajjal első fotó). A  hideg előétel füstöltpisztráng terrine póréhagymásan és tormaszósszal volt, enyhén nyelvcsiklandó, visszafogott ízek - megalapozva a hangulatot és arra késztetve, hogy egy barrikolt chardonnayt kibontassunk, a Tűzkő-birtok ajánlatából.

Meleg előételnek tengeri “choucroute” mint “pot au feu” került elénk (második kép). Szerencsére nem kimondani akartuk, hanem megenni. Mind a hal, mind a kagyló a kedvenceim közé tartozik, és a párolt káposzta remekül kiegészítette őket. Ez a fogás (hm, megint az előételek) ízlett a legjobban: csak az ízét érezte az ember, mert a hús mintha elpárolgott volna a nyelvén.

A meleg előételt szorbettel küldtük még mélyebbre, majd következett a főétel, flamand marha “carbonnades” és stoemp a szezon zöldségeiből. Itt én kicsit meginogtam, mert az édes marha bármennyire is ízlett, még sem az én világom, de ez már az én különbejáratú ízlésem, semmi köze a tökéletes ételhez. A desszert körte charlotte spéculoos krémmel volt, s a tálon mellett rozmaringfagylalt kis ostyatálban. Nem is részletezem tovább: aki ilyet akar enni, a Belgába kell annak menni.

Nem mellékesen a héten hallottam egy hírt, amely szerint egy ausztrál sivatagi kisvárosban, Lamajanuban (a jobboldali képen látszik, hogy kisváros, valóban), halak hullottak az égből, hullámokban. A halak némelyike élt még földet éréskor. A hír kiemelte, hogy a városka messze van a tengertől, meg minden folyótól, tavaktól - legalább ötszáz kilométerre…

Kíváncsi lettem, tényleg van-e ilyen kisváros Ausztráliában, így rákerestem a googlemap-on. Először is: van. Másodszor pedig: alig pár házból áll. Nagy bánatomra a legfontosabbat nem közölte az MTI - tudniillik, hogy milyen halak is potyogtak a felhők közül… Kattintsatok a képecskére baloldalt is, én tengeriekre tippelek (hacsak nem földönkívüliek). Ezután végignéztem Ausztráliát felülről, hát így is fantasztikus.

Aztán pedig egyre több és több hír jön a paleontológusok világából. A héten legalább három volt. Gyerekkoromban a Burian-féle kötetek mellett aludtam el éjszakánként (ez még jóval a Jurassic Park előtt volt). A rajongásom kicsit csillapodott, ám a félelmetes időtáv és a tény, hogy ilyen állatok tényleg éltek valamikor, és mozgatták tagjaikat, ettek, tojásokat tojtak, üvöltöttek és rettegtek az éjszakában - az mindig meg tud borzongatni. Olvasom a híreket, például hogy kígyót találtak a dínófészekben vagy hogy ráakadtak a bálnák ősére… és megint csak egy porszemnek érzem magam.

Aztán olvasom a legújabb csodálatos politikai adok-kapokot, a Magyar Nemzet oldalain Bayert, aztán válaszul a Népszabadságban Vonát és másutt Pörzse Sándort. És arra gondolok, juszt se fogom politikával múlatni csekély blogos időmet. De a tanulságot csak kimondom: aki gyűlöletet szít, abban is vész el.

Mi jutott még a hétre? Hát, akadna, de már most szűkös az időm, vissza kell térnem a romantikus vígjátékok terepére. A sorozat forgatása jövő héten kezdődik, de lassan a mozifilm is sürgetővé válik… Reméljük, nyárra az is beérik - és ahogy kinéz, a forgatás fele Veszprémben lesz…

A két és fél órás beszélgetés olyannyira szerteágazó volt, hogy kemény lenne most mindent összeszedni. Túllépek az elektronikus könyvkiadás kultúrtörténeti hátterén és a hazai kalózkodás (betyárkodás) pszichés hátterén, és most csak azt emelem ki, ami - szerintem - előttünk áll.

Az elektronikus könyvkiadás megnyugtató elterjedéséhez három dolog kell: 1.) az olcsó és jó technológiai háttér; 2.) a megfelelő jogi szabályozás; 3.) és azok a gazdasági modellek, amelyek az e-könyvek terjesztését nyereségessé teszik.

Az első ponthoz már közelítünk: a jelenlevők el is vitatkoztak azon, hogy idén és jövőre mekkora is lesz az e-book eladás robbanásszerű fejlődése. A robbanásban egyetértettek, csak a mennyiségben nem.  A harmadik pontra kezdenek kialakulni különféle elképzelések (a fizetési módok, a lopás megakadályozása, a papíralapú könyvkiadással közös modellek… stb.), a második pont viszont közelében sincs semmiféle kidolgozottságnak.

Nem véletlen: az Artisjus nem igazán törődik az irodalommal, a zenei életben ezerszer nagyobb pénzek vannak, nekik a könyvkiadás jelentéktelen szelet csupán. Lajos említette a MISZJE (Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület) megalakulását, ám a Miszje eddig csak a közkönyvtári kölcsönzés díjából bírt lecsippenteni valamit. Ennyi… Láthatólag a magyar könyvkiadás még évtizedekig nem jön rá az e-bookban rejlő lehetőségekre, így marad a Posta, a mobilszolgáltatók, meg majd a textilgyárosok… A technológiai újítások régebben onnan indultak el… (Ez irónia volt.)

Szóval jogi téren van a legtöbb probléma: úgymint szerzők, műfordítók, kiadók részéről is rendezni kellene új dolgainkat (például, hogy az adathordozókból befizetett adóból nagyobb résznek kellene már visszajutnia a könyves iparágba), meg persze a kalózkodás bűntetésében a Btk-nak is változnia kellene.

Érdekes este volt, ami azon is látszódott, hogy sokan kibírták végig. Talán érdemes lenne részleteiben, több konkrétummal is megvitatni a témát megint - mondjuk könyvkiadókkal a színpadon.

Valamikor tavalyelőtt ősszel Tamás egy romantikus film után kutatott. Az MFE körleveleit nem nagyon olvasgattam (a körleveleket amúgy is ritkábban - rossz szokás, tudom), így Fonyódi Tibitől hallottam róla. Nosza, megállítottam Tamást, hogy akad egy ötletem. Meg tudod most írni? - kérdezte. Persze, válaszoltam, megírhatom. Jó, mondta. Mennyi időm van rá? Két hét. Aha.

Mély levegőt vettem, mert a két hétbe beleesett egy rendezvényhétvége, olyan színészvendégekkel, mint Vaughn Armstrong, Ethan Phillips és Eric Stillwell. Ehhez tudni kell, hogy az előző nap kiesik, mert már itt vannak a vendégek, aztán kiesik a rendezvény napja és a következő is, mert mindenki boldog, búcsúzik és aztán sokat iszik a boldogságtól, hogy ez is jól ment. Szóval tizenegy napra bevállaltam egy forgatókönyvet.

Jobb híján a Szinglik éjszakája címet adtam neki. Az alapötlet egyszerű volt: öt barátnő közül az egyik kedden bejelenti, hogy szombaton férjhez megy. A csajok padlót fognak, ám az esküvő napján (nem is ismerik a vőlegényt) bevállalják, hogy elhozzák a mennyasszony gyűrűjét. A gyűrűt egy Róka becenevű gyerek elrabolja, a négy csaj megjárja érte az éjszakát habos koszorúslány-ruhában. Visszaszerzik, na és persze a végén (illetve a kalandok közben) mindenki párt talál, mert ez mégiscsak romantikus film.

Elkészült a könyv időre. Aztán jött a mélyütés - a gyártás kiszámolta… csináltam egy hatszáz millió forintba kerülő vígjátékot (regényírónak semmi sem drága - York Ketchikan milliárdokat összetör, azt is fejezetenként). De hatszáz millióból Magyarországon három vígjáték kijön… Tudom, tudom: a végén a helikopteres üldözés a Megyeri-hídon nem kellett volna…

Szóval elfogult vagyok: kedd este megnéztem a filmet, aminek forgatókönyvét utánam Kovács M. András, Szajki Péter és Zsigmond Nóra vette kezelésbe, aztán persze Sas Tamás. Sok minden változott, jelenetek, dialógok, karakterek… Új volt nekem is a film… Külön öröm volt látni a főszereplő lányok - Hámori Gabriella, Nagy Ilona, Szávai Viktória, Gallusz Nikolett - energikus négyese mellett Görög Lászlót a filmben: vele a Jumurdzsák gyűrűje regényem kapcsán kalandoztam Egerben majdnem három hónapig (ő az azonos című játék főszereplője). De Scherer Péter is az egyik kedvencem: akik voltak A 639. baba vetítésén pár éve az Átjáró fesztiválon, azok érthetik, hogy miért.

Persze a fogadáson a díszbemutató után a forgatókönyvíró megtalálja a forgatókönyvírót. Elborozgattunk (a Tokaji Kereskedőház száraz furmintját ittuk - elkötelezett vagyok Kántor Pisti barátom A tokaji bor kultúrhistóriája című filmje óta, amelyben papként pár vágóképben tokajit ihattam és elmorzsolgathattam egy rózsafüzért) közösen, mígnem a díszletet bontani nem kezdték. Az este a budapesti éjszakában zárult - bizonyítván, hogy az írók tudnak élni, mert csak így lehet írni…

A Lehel téri földhivatalban esett meg az első találkozás: egy öreg bácsi váltotta ki tulajdoni lapját. Közelebb volt már a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, ott és hajlott háttal, méter per perc sebességgel mozgott. Amikor végzett, a kabátját próbálta fölvenni, amihez az ajtónálló állami alkalmazott segítséget nyújtott. Na most az ajtónálló is inkább hatvan volt, mint ötven, felsegítette az öregre a kabátot, aki a zsebébe nyúlva papucsos tárcát vett elő, hogy ezért jattot adjon. A hatvanas élénken tiltakozott és mondta, hogy örömmel segített. Az öreg eltette a tárcát, és sálja után nyúlt… Segítsége elhátrált, nehogy pénzt kapjon.

A másik történet az egyes villamoson esett meg. Az utolsó kocsiban az ülések alatt hajléktalannak kinéző vékony alak feküdt. A felszállók ránéztek, aztán gyorsan másfelé. Két tizenéves srác azt leste, lélegzik-e még és fennhangon röhögtek rajta. A ruhája alapján részegségét aludta ki, de hát ki tudja? Az egyetlen, aki felemelkedett és azt ajánlotta, hogy hívjuk a mentőket, egy értelmi fogyatékos srác volt. Körbefordult és a mentők számát tudakolta - volt aki kinevette, volt aki másfelé nézett. Ki más segítene embertársán, mint egy értelmi fogyatékos, 2010 Budapestjén???

A sorozat egyébként elég megdöbbentően indult: Jack Bauer, minden idők legkeményebb terrorlehárító ügynöke (hivatásos túlélő vírus, atom, áram és egyéb fegyverekkel szemben) nyugdíjasként az unokájával játszik. A folytatás kicsit lazább szerkezetű (a hetedik részig legalábbis) mint az eddigi hét évad; a tét harcászati uráncsempészet és a közel-keleti béke. Az események lassabban pörögnek, a rosszfiúk is ritkábban hullnak el, de a hetedik évad is a felénél pörgött fel - én a nyolcadik esetében is reménykedek.

Mert ha van hibátlan film, akkor A jó, a rossz és a csúf az az. Ha valaki nem hallott volna róla (van ilyen ember?): 1966-ban került a mozikba, a főszerepekben Clint Eastwood (Szőke), Lee Van Cleef (Angyalszem) és Eli Wallach (Tuco) látható. Olaszországban forgott, és az IMDB szerint egyetlen díjat tudhat csak magáénak. A forgatókönyvet Luciano Vincenzoni, Sergio Leone, Furio Scarpelli és Agenore Inrocci jegyzi.

Egy rendkívül jól felépített, lényegében háromszereplős westernről van szó, amely az Amerikai Polgárháború vérgőzös idejében játszódik. Szőke és Tuco azzal tartják fent magukat, hogy Szőke rendre feladja Tucót a fejpénzért, majd lelövi akasztáskor a kötélről. Utolsó ügyüknél Szőke elteszi a pénzt és a pusztában hagyja Tucót, aki ezen úgy feldühödik, hogy a nyomába ered. Kétszer kapja el, másodjára azonban meg is kínozza: a sivatagban megsétáltatja. Szőke a halálán van éppen, amikor feltűnik egy kirabolt lovaskocsi. A halottak között egy déli haldokló katona, Bill Carson, aki elárulja egy kincs helyét egy korty vízért. A fél információt (melyik temető) Tucónak, a másik felet (melyik sír) Szőkének.

Tuco rögtön kórházba viszi Szőkét, majd annak felépülése után elindulnak a kincs nyomába. Az úton azonban az északiak fogságába esnek (megvan a filmtörténeti jelenet, amikor a kőportól szürke zubbonyos északi hadseregnek Tuco már messziről a délieket dicséri és ujjonva?), ahol is találkoznak a gyilkos Angyalszemmel, aki pont a kincset keresve jutott el északi ál-őrmesterként hadifogolytáborba. Tucóból (a csekélyértelmű pont a Bill Carson nevet vette fel álnévként) kivereti az információt (régi haverok), Szőkével viszont kutya-macska egyezséget köt, tudván, hogy őt, ha agyonverik, akkor sem beszél. Semmi gond nem lenne, ha Tuco a tárgyalására (és feltételezhetően újabb és véglegesebb kivégzésére) utazva meg nem szökne a bilincsből és a fogságból. De megszökik és újra felcsap kincskeresőnek .

A film végén Szőke és Tuco komolyan belekeverednek a polgárháborúba, amikor rájönnek, hogy a temető mellett óriási csata dúl. Véres rohamokban igyekszik amerikai az amerikaitól megszerezni egy hidat, és a frontok megmerevedtek. Szőkéék nem csak azért robbantják fel, mert el akarják érni, hogy a seregek eltakarodjanak, hanem mert a mészárszék már annyira durva, hogy az északi parancsnok sem bírja ésszel, szívvel és józanul. Itt a film nagyon keményen vall a háború értelmetlenségéről és borzalmairól - elfogultság nélkül (de miért is lenne elfogult: a stáb olasz volt).

És akkor a végén ott van a temetői jelent, ahol Eli Wallach rohan a sírok között Ennio Morricone zenéjére (gyerekkoromban - video nem lévén - a zenét felvettem egy szalagos magnóra, egyenesen a tévéről, és ezerszer visszahallgattam). Csak rohan és rohan, míg meg nem találja a sírt. Aztán jön a hármaspárbaj, és most Szőke gáláns: csak a kincs felét viszi el, miközben Tuco a fejét ismét be kell dugja az akasztófakötél hurkába.

Zseniális film, amely a mai sodró lendületű mozicsodák mellett talán már lassúnak hat. De nem az: minden perce fenntart egy olyan hangulatot, amely a mai filmekben megtapasztalhatatlan. A sztorit az apróságok teszik bonyolultabbá, és a pillanatra feltűnő emberi sorsok miatt megrendítő. A hegedülő hadifogoly, aki könnyet ejt a verést ezerszeresen megérdemlő Tucoért, a haldokló déli, akinek Szőke a szájába szivart nyom, a haldokló északi kapitány, aki addig nem akar meghalni, míg nem hallja az átkozott híd felrobbanásának dörejét… Nem egyszerű kincskeresés ez - ritka is az ilyesmi, könnyebb vígjátékként vagy kalandtörténetként feldolgozni ezt az alaptémát.

Szóval odaragadtam és végignéztem. És most ráadásul egész délelőtt a zenéjét dúdolom: nem megy ki a fejemből.

Mégsem bánkódom, egyrészt mert a benyomás, ami megmaradt utána, az egy olyan magas költségvetési sorozatról szól, hogy Magyarországon ember nincs, aki az álmom finanszírozásába ennyi pénzt tolna. Másrészt pedig nyilván meg fog jelenni az álom ötlete tudattalanból felmerülve egy-két jövendő könyvemben vagy filmforgatókönyvemben. Tehát semmi nem vész el…

Ma is volt egy sorozatálmom, de az utolsó teljesen elnyomta az emlékeit ébredésre. Az utolsó kvázi nagyjátékfilm lehetne. Úgy indult, hogy egy kínai étteremben ücsörögtünk páran (az étterem kevéssé volt színes, mint szokott, inkább a fakózöld, a homoksárga és a barna árnyalatai uralták)  és ráérősen kajáltunk, amikor dübörgő hangra lettünk figyelmesek. Kiszaladtunk az étteremből, és négy-öt repülő húzott el felettünk, viszonylag alacsonyan. Pár másodperc múlva egetverő dörej hallatszott, és egy távoli városrészből (Budapest volt, csak modernebb, mindenféle félmagas felhőkarcolóval) sűrű, fekete füst gomolygott az ég felé. A vadászrepülők bombát dobtak valami fontos célpontra. És már jöttek is vissza.

Nem számított, hogy menekülünk-e, ha ide is bombát dobnak, az épület falai mögött nem lelünk menedéket, ezért aztán maradtunk, és néztük, merre mennek. Több robbanás azonban nem volt. Visszatértünk az étterembe és azon kezdtünk el vitázni, hogy ezek kik lehetnek, mi történik. Pár perccel később azonban az ajtóban megjelent egy élénkzöld katonai egyenruhában, piros sráfokkal és egy méretes tányérsapkával az ellenség egy tisztje, és kiderült: a kínaiak elfoglalták Budapestet, és az országot.

Kínai éttermesünk rögtön széles mosollyal nyugtázta a hírt, a többiek viszont padlót fogtak. Ekkor én teljes nyugalommal és kiszámítottan rendeltem még egy levest (egy műanyag kanállal a kezemben), amiért is valamelyik honfitársam nyakon öntött maradék kajájával, hogy miért kollaborálok. A jelenet fájdalmas volt és megmosolyogtató. Fájdalmas, mert szomorú és kicsinyes és tehetetlen… Ám adott egy ötletet.

Kollaboráltam és egészen a helyi kormányzóság egy magas posztjáig eljutottam. Onnan szivárogtattam ki információkat aztán a szerveződő ellenállásnak. Voltak titkos ülések is, ahol mindenki maszkot viselt és hangját eltorzította, ne ismerjék fel. Híreket szedtünk össze stratégiai helyekről, és terveztük a felszabadítást. A maszkok mögött lényegében csak magas posztra jutó emberek voltak, s és becsültük egymást annyira, hogy nem is találgattunk, kik lehetnek a többiek… Volt egy széles asztal, magas oszlopok és románosan egyszerű falak… Ez már nagyon Vonnegutos - legalábbis erre gondoltam ébredéskor.

Mert hát körülbelül eddig tartott ma reggel. A felszabadulást nem álmodtam meg, viszont le sem buktam. Ki-ki fejezze be vérmérsékletének megfelelően a történetet…

Tök szép, ahogy esik a hó, és ragyognak a városi lámpák.

Aztán gyors verset költök a hóesésben, a Margit-híd budai oldalán ácsorogva, csak úgy magamnak - ki másnak? (Nyers vers, már-már rigmusos, ahogy toporog az ember, tessék elnézni hibáit.)

Fekete kabátok állnak a körúton sorban,
lassan eltűnnek a zuhogó hóban,
arany glóriát von föléjük az este,
mire jön a hajnal,
nem lesz senkinek,
neked-nekem,
szerelmemnek-szerelmednek teste,
hó és idő fedi.

Nem mellékesen hadd osszam meg a borkóstolás tanulságát: ha valaki eltéved Langenlios vidékére, feltétlen keresse fel a Steininger családi pincészet 25 hektáros birtokát egy pohár Gran Grü-ért, amely zöld veltelini szőlőből készül (nem mellesleg ez a legelterjedtebb Ausztriában). Ha vörösre vágyna, akkor pedig Deutshkreutz (Németlövő) környékén autózva ügyeljen, hogy a Heinrich pincészet Goldberg kékfrankosa ki ne maradjon. Mi ugyan a 2006-os évjárat utolsó palackját kóstoltuk, de nyilván a 2007-es készítésénél is ügyeltek a minőségre. Paul Lehner horitschoni birtokán is jó a kékfrankos, a 2006-os Durrau az, amit jó ízzel el lehet kortyolgatni.

Volt egy érdekes bor is, amit kóstolónak ajánlok: direkt termő (tehát nem nemesített) szőlőből készül, többek között olyanból, ami már a szervezetre is veszélyes, ilyen pl. a noah. De van benne concord, ripadella és még más is. Hivatalosan és engedéllyel Dél-Burgerlandban csinálják, egyedül a világon, az Asher pincészetben (100 hektáron Moshendorfban). Rosé-szerű, kicsit savas, fekete bogyósszőlő illatú és ezt enyhén az ízén is érezni. Uhudler néven lehet ráakadni eme borkülönlegességre. Egy palack közel hat euró.