Aki az alábbi cikkben összeszedi a legtöbbet abból, amit biztosan nem mondtam az előadáson Nagykállóban, annak péntek este a Trombiban fizetek egy sört…

Kattints a képre! ->

Az angol bacon szó a magyar Bakony szóból származik, mivel az itt makkoltatott disznók szalonnájából készült a legízletesebb disznószalonna, amit a szigetországbéli jó ismerősök is kellő kedvvel fogyasztottak?

Gergő bahátom, mit mond az ángilus tudományos elme?

Most a legújabb a Navracsics-féle visszaemlékezés egy vacsorára. Az eset öt éve történt, és a fidesz frakcióvezetője egy Dobrev Klára interjút követően írta ki magából az eseményeket.

De lássuk csak, mit mondott Dobrev Klára:

„Nagyon sok ellenzéki politikust nagyra tartok. Dávid Ibolyával és Herényi Károllyal például kifejezetten jó a viszony. Konstruktív a kapcsolat Rogán Antallal, az V. kerület polgármesterével, sokat segített a mellrákellenes program megvalósulásában. Navracsics Tibor még régebben volt nálunk vacsorázni is. Egy egyetemen tanítunk.

Index: Éppen Navracsics Tibor hozta elő, hogy az a ház, amiben a magyar miniszterelnök lakik, egykor zsidó tulajdon volt, és az elvétellel kerülhetett magukhoz.

Amikor Navracsics ezzel felállt, ő aztán pontosan tudta, hogy a férjemen keresztül, engem támadott, mert ez az én házam. A háború előtt épített ingatlanok közel fele Budapesten zsidó családok tulajdonában volt, ráadásul még a túlélők házait is államosították. A Navracsics által felhozott logikai rendkívül felszínes, és ezért nem is szoktunk rá reagálni, mert a háború előtt épült lakásokban lakóknak ugyanezt lehetne a fejükhöz vágni. Ellenséggyártás folyik itt gyalázatos eszközökkel.”

Ez egy vélemény, ami szerintem nem szól a vacsoráról, sem az ott kialakult hangulatról, de még a beszélgetésről sem.

És akkor Navracsics szavai következzenek: (Mivel itt a blogon kicsit hosszasabban tárgyalja ki az eseményeket, mint azt a miniszterelnök felesége tette, kénytelen voltam kiemelni az elejéről és a közepéről.)

„Az igazat megvallva, egy kicsit hízeleg a hiúságomnak, hogy Dobrev Klára szerény személyemmel takarózva próbálja férje erősen gyengélkedő hitelességét és népszerűtlenségét javítani. Bár részletesen nem meséli el, hivatkozik egy vacsorára, ahol én voltam a vendég, mintegy jelezve, hogy a férje korántsem szalonképtelen. Pedig igen, kedves Klára. Szalonképtelen. És erről első alkalommal éppen akkor győződtem meg, amikor ott jártam. Most már - ha előrántották a feledés homályából - érdemes elmesélni a történetet (…)

Az este általános belpolitikai csevegéssel indult, azonban ahogyan haladtunk előre, Gyurcsány mindinkább elveszítette önuralmát, és egyre kevésbé viselkedett házigazdához méltóan. A dialógus monológgá kezdett válni, a támadó hangnemben feltett - azóta már a parlamentből mindenki számára ismert - számonkérő kérdések egyre gyakoribbak és agresszívebbek lettek. A hangulat kínossá vált. Különösen akkor, amikor - akkoriban még szokatlan, azóta már tőle megszokott módon - “leszélsőjobboldalizta” a Fideszt.”

Jó, elolvastam mindkettőt. Menjünk végig Navracsicson csak sorjában!

Első mondat, első reakcióm: „Mi van?!” Miből szűrte le azt Navracsics, hogy Dobrev az ő személyével erősíti a férjét? Azzal, hogy utalt egy vacsorára? Persze Dobrev rögtön emlegeti a felszínes logikáját, és hogy gyalázatos eszközöket használ. Én Navracsics helyében inkább erre ugrottam volna. Köze nincs a dolgoknak ahhoz, amiket Navracsics felhoz. (Szerintem Dobrev egyébként arra akart utalni, hogy volt régebben még valamiféle párbeszéd – hát rosszul tette, mert most már nincs.)

Második mondat: Persze, hogy nem meséli el részletesen, mert – gondolom – nem akar minősíteni. Akármi is történt, ő nem teregeti ki a szennyest. Nem célja. Szemben Navracsiccsal. Mellesleg öt év elteltével már szerintem mindenki máshogy emlékszik a dolgokra. Mondhatjuk vajon azt, hogy: Navracsics mosakszik a blogján és eltorzítja az eseményeket, csakhogy ne a közös bratyizás látszata meglegyen? Lehet, hogy nem, és tényleg csak szótlanul ült ott a vacsorán a hidegtál felett, és nyakát behúzva hallgatta Gyurcsány dörgedelmeit…

Hetedik mondat: a „feledés homálya”. A „történet”-et ki is rántotta elő? Mi a „történet” és az „esemény” között a különbség? A történetet egyértelműen csak (a miniszterelnökkel szemben nyilván elfogulatlan) Navracsics tálalta. És most? Most mi legyen. Álljon elő a főszakács, és mondja meg a tutit? Mert szerintem Dobrev lesz annyira kulturált, hogy nem száll be a sárdobálásba.

Második bekezdés egésze: a behúzott nyakú Navracsics és a dörgedelmes Mégnemminiszterelnök Gyurcsány. Hm. Érdekes kép ez is. Vagy igaz, vagy nem. Tessék eldönteni, melyik a jobb.

Áh… ez az egész méltatlan. Nem Navracsicshoz, hanem a parlamenti székhez, amelyben ül. Persze, mondhatnánk, hogy régen is zajlottak efféle dolgok a magyar politikában, de ez nem vigasztal. Miért is vigasztaljon, hogy a politikai kultúránk száz év alatt semmit nem változott. A politikai kérdéseket átviszik személyeskedésbe, magánéleti szennyeseket rángatnak elő - és persze ferdítenek, tódítanak…

Nincs kedvem most elemezgetni, kinek, mi használ. Dobrev Klárának vagy a férjének mennyit használt az ellenzéki politikusok dicsérése (ismétlem: a szövegkörnyezetből számomra az derült ki, hogy pont Navracsicsot nem dicséri), és a most vajon mennyit és kinek használ Navracsics blogbejegyzése. Mosakodás? Odamondogatás? Vagy egyszerű tahóság?

Végezetül: Navracsics Tibor tényleg gyalázatos eszközöket használ. Amikor leírta, amit le kellett írnia, akkor teljességgel nem úriemberként viselkedett. Messze van a gentleman fogalmától. A fentiekért a harmincas években kiközösítették volna a kaszinóból. Ma a politikai „úri” kaszinó sajnos olyan prolikból áll, mint ő.

Mert elég lett volna pár plusz perc. Egy hosszabb kézfogás, egy pár jó szó. És minden másképp alakul.

Ma estére, és az eljövendőkre, ami megmarad, az az emlékezés, és nem csupán az utolsó hétvége emlékei. Az elmúlt húsz év emlékei, olyan augusztusoké, amikor egy hetet, tíz napot együtt töltöttünk. Elő- és utótáborok, rendezvények, ahol összefutottunk. Beszélgetések, történetek, hangulatok. Amit magunkban megőrzünk másokról.

Amikor megismertem Juditot, fiatalabb volt, mint én most - ezt alig pár órája tudtam meg. Már akkor “legendás” volt, nem tudtam, hogyan kezdjek beszélgetni vele, ezért az első két évben csak kerültem. Furcsa, most így visszagondolva… és rá kell jöjjek, mennyire viszonylagos a kor és az éveknek nincs is súlya. Hivatalosan vagy nem hivatalosan is kézbe vette írásaimat, és javította őket, segített az Átjárónál, és ahol csak tudott. Nem mindig volt köztünk felhőtlen a viszony, de ez elmúlt a szegedi táborok tíz napja alatt. Megvolt a közös érdeklődés: a macskák és az irodalom, no meg a film. (Húsz év alatt Lex Barker, Harrison Ford és végül Viggo Mortensen voltak kedvencei, akik iránt rajongását nem is titkolta.) Csodáltam hatalmas tudásáért, én alig bírok megjegyezni bármit is. Persze ezt nem mondtam soha… és már nem is fogom.

Mint ahogy Gyuszinak sem mondhattam / mondtam el, hogy barátomnak tekintem. Talán mert egyikünk sem az a vállapogatós, összeborulós típus. Emlékszem, az első években barna Wartburgjával járt le a táborba (melyik régi táborlakó ne emlékezne?), és már akkor is réginek tűnt a kocsi. Gyuszi lenavigált a géppel, ki a pusztába, mint valami nyugodt űrhajóskapitány és hozta Pistit is. Aztán előkerült a fényképezőgépe, és fotózott - mint én is - és előkerült a piros izompóló is, táborról táborra. Talán a Wartburggal együtt tűnt el, már nem emlékszem. Állandó mosoly bujkált a bajsza alatt, csendes ember volt, de a legbarátságosabb, akit valaha ismertem. És neki sem volt teher a kor: nem egyszer beszállt a párnacsatába a táborban, pedig hatvan felé járt. Az egyik után sikerült egy bordarepedést is összeszednie… de mosolyogva fogadta, hiszen ez is vele jár. A fülemben cseng még a hangja.

István is örökös tag volt a botjával. A szememben legalábbis: elmaradhatatlan táborlakó. Halk szavú beszélgetőtárs, társasági ember. Valamelyik évben egy modern boszorkány isteni energiát adott át neki, és letetette vele a botot. Elhitette vele, hogy anélkül is tud majd járni (engem ugyanez a boszorkány, ugyanakkor szintén megfektetett és tíz év legborzasztóbb megfázása jött ki rajtam másnap). István két napig hitt abban, hogy bot nélkül is meglesz ezután. Persze nem így történt, de az erő és a remény megvolt benne. Keveset beszéltünk, kiváltképp miután a “fiúszobából” átkerültem a “családosba”, de remélem, tudta, mennyire kedvelem. Ezen a hétvégén a halászléjéből az ikrát és a halat ajánlotta fel, az ő szavait is hallom… Közösen bírtuk rá Gyuszival, hogy az ikrát egye csak meg, abban nincs szálka.

Rengeteg apró történet ugrik be, és megannyi röpke pillanatkép, és fájdalom, hogy sokkal több mindent elfelejtettem már. Elő fogom keresni a húsz év alatt készült fotókat, és feltöltöm őket. Mert mindenkinek, aki csak hírből ismerte Juditot, Gyuszit és Pistit, látnia kell, hogy kik voltak. Személyesen már nem ismerheti meg őket, így ránk marad a feladat fenntartani mosolyukat, nevetésüket, csodálkozásukat, és ha van ilyen kép, a haragjukat is. És mindazt, ami a fényképről megismert arc mögött van. A barátot.

Délelőtt még azt memorizáltam, mi Gyuszi mailcíme. Tegnap azt beszéltük Judittal, hogy nincs róla szócikk fent a neten, mert nem akarja. Pisti meg arról beszélt, milyen nehéz kijönni a rokkantnyugdíjból. És fényképet készítek, amolyan macskásat, amit mindig is, évek óta. Aztán este meg nézed a kocsit a hírportálon, és arra gondolsz, tízezer zöld Suzuki van az országban, és mennyi tarthat vissza Szegedről Pestre, amiben hárman ülnek. Mennyi esély, mennyi lehetőség, amikor más halálakor adnál hálát valakinek… Kegyetlenség.

Húsz év köt össze bennünket - bassza meg… kötött össze bennünket, meg egy pici. Judittal nem volt mindig felhőtlen, de csak az hibázik, aki tesz is valamit.

Az ég áldja meg, hát ki fogja etetni azokat a macskákat a szegedi táborban, és ki előtt fogjuk tartani az ajtót? Gyuszi meg nem meri már a kaját Istvánnak is és hol van az a piros ing, a rövid nevetés, meg a filmes előadások, meg mittudom én? Ilyen tényleg nincs. Kérlek, hívjatok fel, hogy átvertek, átvert valaki, és bármilyen rossz vicc volt, komolyan megbocsátok neki

Vasárnap azonban volt egy kis vita egy olvasóval, aki Philip K. Dicket keresett a Galaktika pultjánál, majd a többi könyv ajánlgatására kijelentette, hogy ő csak ismerős neveket olvas. Lehet, hogy a kelleténél talán kicsit erőteljesebben mondtam meg a véleményemet, de mentségemre legyen mondva, a téma mindig is piszkált egy kicsit.

Két okból is. Egyrészt minden író, azaz az ismertebb szerzők is, produkál gyengébb műveket. Így van ezzel a manapság kissé túlértékelt Dick is, aki letett zseniális regényeket az asztalra, de jó pár munkájának a színvonala alig veri a közepest. Ám ez még nem hozna ki a sodromból, mert lehet szeretni minden írót, tessék ott van jó példa erre Ron Hubbard, akit a rajongói a világegyetem legzseniálisabb szerzőjének tartanak, holott amihez igazán értett, az az egyházalapítás. Ami kihozott a sodromból az az volt, hogy mindezt lazán odavágják egy írónak. Mintha azt mondanák: “Én téged, vazze, nem olvaslak, mert nem tudom, ki vagy.”

És itt van a másik pont, ami miatt a dolog birizgálja az igazságérzetemet vagy mit. Évek hosszú során át a magyar SF-kiadás jórészt Isaac Asimov regényeinek újrakiadásából állt, és olyan bukásokból, mint Dan Simmons Hyperion-sorozata vagy Tad Williams Másvilág-sorozata, amelyek megérdemelték volna a sikert. Azok a kiadók, akik bevállalták Magyarországon az új nevek bevezetésének rizikóját, azok ilyen olvasókon csúsztak el. “Majd elolvasom hatvanadjára Asimovot, nekem jó az, amúgy sem tudom, ki az a Simmons.”

Egy kis bizalom kellene csak az új szerzők irányába. De lehet, hogy az önállóság hiányzik. Az az olvasói merészség, hogy elolvasom egy új szerző könyvét, és én eldöntöm, tetszik-e. Megadom neki a lehetőséget, legalább egyszer. Mert mindenki, aki ír, legalább egyszer megérdemli.

Brod művét még nem sikerült elolvasni, csak átlapoztam. Egynémely velem kapcsolatos megállapítását majd leverem rajta, ám meglepetéssel is szolgált: sikerült olyan összefüggéseket feltárnia a Smaragdtábla gondolatai és a Mysterious Universe felépítése között, amire magam sem gondoltam.

És akadt egy jópofa dolog is. A világban regényt író szerzőket megfeleltette a szupercivilizációknak. Fonyódi kolléga megaira, Böszörményi Gyuszi Nathanel, és pedig wrajk lennék eszerint. Elmés… És persze tovább lehet gondolni. Merthogy tökéletesen ott van a szeren: I. M. Brod egy ifirit.